Auguszta

A tagadás tagadása: Ligeti "anti-antioperája"

2013.05.22. 17:44

Programkereső

„Minden kétélű és kétértelmű, nyitva marad az is, hogy a Halál tényleg halál-e, vagy csupán nagyzoló szélhámos." A Művészetek Palotája május 22-én (különös hangsúllyal épp Wagner születésnapján) Ligeti György operáját, a Grand Macabre-t tűzte műsorra a Neue Oper Wiennel együttműködve.

"Ha  Nostradamus  minden  írását,  a  maja  naptár  minden  értelmezését,  minden apokaliptikus  szektát komolyan vennénk, akkor kit tudja hányszor lett volna már vége a világnak. A világnak vége lesz! Ám mit jelent ez tulajdonképp? Miért félünk tőle annyira? Mert összedől az Eiffel-torony? Mert senki nem fogja többé játszani Beethoven Kilencedikjét? Mert leomlik a sarki Lidl, és nem árusít többé olcsó virslit? Felbomlik egész világegyetemünk, vagy egy óriásüstökös összeütközik földgolyónkkal? Múlik valami azon, ha tudjuk, mi, mikor és hogyan fog történni? Mi az a Grand Macabre, amelytől annyira félünk?"

Ligeti György
Ligeti György

Carlos Wagner, a Művészetek Palotájában színre kerülő produkció rendezője teszi föl ezeket a kérdéseket, az előadást létrehozó Neue Oper Wien - e modern zenés színházra specializálódott, szabad bécsi operai társulás - honlapján. A Der Standard című osztrák napilap kritikusa pedig elmésen jegyzi meg, hogy a premier időpontja 2012. december 21-én lett volna ideális: hiszen a világvége rajongói e napot jelölték ki minden földi lét befejeződésére. Ligeti György (1923-2006) az idők végezetére írott operájában, a flamand Michel de Ghelderode 1934-es drámája (Kószál a Nagy Kaszás) nyomán komponált Le Grand Macabre-ban a "Nagy Kaszás", azaz Nekrotzar olyan üzenettel érkezik ("Flandriába,  Brueghelföld nagyhercegségbe, a világ teremtésének valahányadik esztendejében"), amely épp jól illett volna december 21-ére. "A vész - önmagában is némiképp lerobbant hatást keltő - megjóslója tudniillik egy üstökös segítségével semmisítené meg éjfélkor a világot", így a Der Standard.

Ha  világvége  (még)  nem  is,  meteorbecsapódás  azért  volt  mostanában,  meg  árvíz-belvíz, löszfalleomlás, euroválság, satöbbi. Ez volna "az a Grand macabre, amelytől annyira félünk"? Ez is. A zeneszerző viszont gyakran "a félelem elidegenítés általi megszüntetéséről" beszélt. Ligetire mondott laudációjában honfi- és pályatársa, Kurtág György pedig olyasmit emelt ki, ami ezzel összefügg: "humor és tragédia finom egyensúlyát". Kurtág talán az "abszurd" túl sokszor használt fogalmát írta körül ily módon.

A Művészetek Palotája kívülről
A Művészetek Palotája kívülről

A Grand Macabre ma világszerte (így Budapesten is) játszott változatát a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be 1997-ben. A mű eredeti verziójának 1978-as stockholmi ősbemutatója alkalmából készült Opernwelt-interjúban (beszélgetőtárs: a lap akkori főszerkesztője, a zeneszerzőhöz hasonlóan Nyugatra emigrált Fábián Imre) Ligeti arról beszélt, hogy az abszurd színházhoz Ionescón keresztül jutott el. "Ha a Jarry-Artaud-Ghelderode-Ionesco vonalra gondolok, akkor Karinthyn kívül, akit Magyarországról ismerünk, az abszurd színház egy román előfutárát kell említenem: Ion Luca Caragialét. Meggyőződésem, hogy Ionesco számára Jarry és Caragiale volt a kiindulópont." Ligeti ugyanitt arra is utal, hogy "az olyan kis országok, amelyek sokáig álltak politikai elnyomás alatt, mint Magyarország vagy Írország, erősen hajlanak az ellenszegülésre. Ez Caragialénál vagy Karinthynál éppúgy észrevehető, mint Joyce-nál vagy Yeatsnél. A vicc kultúrája is markánsabban jelentkezik itt. Caragiale világa abszurdra és karikatúraszerűre felnagyított leírása a romániai »derűs banditizmusnak«".

Ligeti ugyanakkor  azt is hangsúlyozta,  hogy  az  opera  szereplőinek "nevetségessége nem egyértelmű, mert egyfajta együttérzéssel is viseltetünk irántuk. Nevetünk rajtuk, de érzelmileg mégis elköteleződünk. Ugyanígy el akartam idegeníteni a groteszket, a rosszat, a félelmeteset is; minden kétélű és kétértelmű. Nyitva marad az is, hogy a Halál tényleg halál-e, vagy csupán nagyzoló szélhámos." A titkos politikai rendőrség főnökének, az irodalmi előképben nem szereplő Gepopónak szólamát Ligeti olyan extrém koloratúrákkal ruházza föl, amelyek Rossinit juttathatják eszünkbe. "Rossini hűvös, mechanikus perfekcionizmusa jól illett a rendőrfőnök-jelenetekhez", mondja a zeneszerző. "Az egész operában megtaláljuk a műfaj történetének bizonyos archetípusait. Nem idézeteket, hanem allúziókat... engem nem zavar, ha kompozícióimban, tudatosan vagy tudattalanul, más művekre, más szerzőkre való utalások bukkannak fel. Vannak célzások - tudatosak - a Don Giovanni Komtur-jelenetére, félig ironikusan, nem idézetként, de jelen van Monteverdi aurája, és tudatosan utalok Verdi Falstaffjára is. Mindez reflexió, és nem idézet. Az olyan hagyományos formák alkalmazása is, mint a passacaglia vagy a tükörkánon, a duett vagy a rondóforma, részemről tudatos. És egyben ironikus is: nézzétek, itt a tradíció, s én felhasználom azt... Így alkalmazom a zenei múlt hagyományos elemeit, de ezeket úgymond idézőjelben, kollázsként dolgozom bele a zenei szövet egészébe."

Az opera műfajához fűződő viszonyáról szólva Ligeti megvallja, hogy mindig is "operarajongó" volt: "Hatéves koromban mentem először operába, amikor szülővárosomból, Dicsőszentmártonból Kolozsvárra költöztünk. Muszorgszkij Borisz Godunovja volt az első mű, amit hallottam, de sok Verdit, Mozartot, Bizet-t is hallgattam. Ezek voltak egyben első zenei élményeim is. Azután valahogy mindig megmaradtam operabarátnak. Később azonban egyre inkább tudatosult bennem annak lehetetlensége, hogy jó operát írjak. Ugyanakkor mindig izgatott a zenésszínház. De csak a lebontás lebontása által jutottam el tulajdonképpen a hetvenes évek elejére addig, hogy zenésszínházi művet komponálhassak... elmúltak már azok az idők, amikor úgy véltük, egy avantgárd zeneszerző ne írjon operát, mert az nem elég »előkelő« egy progresszív művész számára. Én magam is ironikusan tekintek vissza ötvenes, hatvanas évekbeli harcos beállítottságomra... A hatvanas években nem írhattam volna meg ezt a művet. Operám a hetvenes évek terméke."

Így Ligeti György 1978-ban. Harmincöt év múltán pedig aligha kétséges, hogy a Grand Macabre nemcsak "Nagy Kaszás", hanem (Messiaen Assisi Szent Ference mellett) a 20. század utolsó negyedének legnagyobb operája is.