Lázár, Olimpia

Ghost: Gyászmunka-musical

2013.06.18. 07:08

Programkereső

Lenyűgöző. Egy szóval így lehetne jellemezni az Operettszínház Ghost előadását. Lenyűgöző a látvány, ahogy a történet előrenyomul a kiszámítható végkifejlet felé, lenyűgöző a színpadi kavargás. Kolozsi László írt KRITIKÁt az új előadásról.

És az, hogy milyen üzembiztosan, milyen gonddal vezeti le az Operettszínház stábja, értve alatta színészeket, technikusokat, a rendezőt, KERO-t, ezt a látványvilágában egyedülálló produkciót. Van oly lenyűgöző az Operettszínház Ghost előadása, hogy elfeledjük: az egyetlen dúdolható dala a musicalnek, a film betétdala. Vagyis egy olyas nagyszabásúság okoz önfeledtséget, melyben a musical rész a legkevésbé méltatható.

A dráma kissé sablonos, a high concept filmek aranyidejéből való, úgy öt-hat nem kifinomult ízlésű, ámbár jó érzékű, producer meghatározta korból. Egyik istene, Don Simpsons azt követelte meg az íróktól: legyen minden egyszerű, egy váratlan ötletre építő. A high concept lényege az ötlet: a halott fiú visszajár szerelmeséhez, egy fekete jósnő segedelmével, és így segít a lánynak felderíteni, ki és miért végzett vele. Két műfaj, a melodráma és a thriller, pontosabban misztikus thriller között ingadozik a sztori. A főszereplő lány, Molly, gyászmunkáját segítő kalandok legfőbb mozgatója Oda, a jósnő, akit a filmen, egykor Whoopy Goldberg játszott (jócskán túlmozogva, kissé a paródia felé mozgatva el az egész, egyébként komolyan nem vehető történetet).

A film színpadi változatának egyik legnagyobb erénye, hogy úgy teremt egységes és nagyon mozgó, nagyon élő, látszólag színpadra alkalmazhatatlan látványt, hogy mindezt tudatosítja is a nézőben. Vagyis a Ghost nézőjére nem csak a történet hat, hanem az is, hogy tisztában van azzal, nem hogy így nem látott még metrós, liftes, mennyországos jelenetet még, de el sem tudta képzelni, hogy metró, lift, mennyország egyáltalán színpadon megjeleníthető. Illetve itt érdemes egy pillanatra megállni. Raimund és Nestroy a valóság felett lebegő világában oly sok minden megtörténhet, ami a valóságban nem, hogy Szerb Antal arra a megállapításra jut, Nesytroy-t olvasva: Bécs és Tündérország között van egy létra, amin a szerzők szabadon járnak le és föl. A nevezettek eltávozása után ezt a még mindig álló, karbantartott létrát, az örökösök használták: Molnár Ferenc, hogy mást ne mondjunk (Liliom), az operettszerzők, Offenbach és tanítványai, Kacsóh Pongrác, Lehár. Akik tudtak a létráról, mert ezen szerzők rajongói voltak, próbáltak maguk is felhágni: a musical szakosok, a rajzfilmesek (Walt Disney). Operett és misztikum, transzcendens és musical, mágia és thriller, egyáltalán nem zárják ki egymást. Nem túlzás talán kijelenteni, a bécsi operetthagyományból egyenesen levezethető a Ghost.

A Ghost sztorija nem is annyira mozgóképre, mint inkább egy musicalbe kívánkozik. Ám a barokk, zsigeri, extatikus élményt jelentő látványoperái után mindeddig - amíg a háttérvetítés nem lett ennyire frappánsan és jól integrálható a színpadi látványba - a transzcendens csak átvitten, jelzésszinten volt megjeleníthető. Most itt van, zöldes ívfényekben, a mennyeknek országa, itt van lángnyelvekkel, igazi elmerüléssel a pokol, itt a falon átlépő szellem, és sok más olyan látványelem, amit irigyen nézhet David Copperfield. Az előttünk megforduló, elszáguldó metrószerelvény, az azon a szellemek játékának kitett emberek lebegése, ijedelme: borzongató. Ezekben a metrós jelenetekben tűnik csal fel - a jobbik előadásban - Szabó P. Szilveszter, a metró szelleme, akinek valóban el lehet hinni, hogy az, akinek mondja magát. Ugyanis bármennyire jó is ez a Ghost - nincs egyetlen érdektelen perce sem, végig lenyűgöző tud maradni -, a színészek jelentős részéről nem hihető el, hogy valóban azok, akiket játszanak. Nem hihető Dolhai Attiláról, és sajnos még kevésbé Kerényi Miklós Mátéról, hogy törekvő, ügyes bankár, Vágó Bernadettről és pláne Muri Enikőről, hogy kortárs képzőművész, keramikus. Nem véletlenül hagytam ki Szulák Andreát. A működőképesebb szereposztásban ő az igazán kiemelkedő, az ő Oda-ja. Köszönhetően annak, hogy Szulák olyan vehemensen, olyan élet és tetterővel, olyan odaadással játszik - egyébként fekete helyett cigány jósnőt - hogy éppen a film legerősebb karakterével kapcsolatban nincs hiányérzetünk: nincs olyan érzésünk, hogy Whoopy Goldberg elmaradásával kevesebbet kaptunk, valami el vagy lemaradt.

Szulák miatt marad emlékezetes számos jelenet, különösképpen az - ennek dallamát egyébként még másnap tudtam, tehát ez volt az, amely szerény meglátásom szerint a darab slágere lehetne -, melyben örül a hirtelen nyakába szakadt tízmillió dollárnak, és tervezget, miközben hátul futnak a vágyképek. Ez a kissé a Miss Saigon Amerikai históriáját idéző nagyjelenetére hajazó szcéna, vérbeli musicaljelenet. Ebben van az, amit Don Simpsons minden szerzőtől megkövetelt: a dög. Amikor Szulákot látjuk, hogy át kell adnia a csekket az apácáknak, abban van komikum, abban van dög.

A prózai részekben Mészáros Árpád Zsolt a legjobb és Szulák Andrea. A többiek, olykor sajnos még a nagyszerűen éneklő, zenész színházi szerepekre született Dolhai is, halványabb. Van egy különleges énekstílus, zenestílus - a baja (Chris Isaac volt a stílus Olimposzán a Zeusz), ami egyedi hajlítástechnikát igényel - nos, ezt egyetlen Samnek sem sikerült elsajátítania, de mindketten, Kerényi is, igyekeztek. A zártszámok jelentős része - nem mellesleg - stílusparódia, van köztük swinges, van rockos, Schönberg-musicales. A legtöbbre értékelhető az a swing-paródia, amit egy aránylag kis szerepben Földes Tamás mutatott be... Ha nem lenne a látvány, még látványosabb lenne, mennyire csak a szépségével tündököl Vágó Bernadett - ám ez neki megbocsátható, hiszen kiválóan énekel, erőteljesen, a magasabb hangoknál sem bizonytalanul. Mindez nem mondható el Muri Enikőről, akiről nem lehet mást gondolni: népszerűsége tehette indokolttá szerepeltetését. A színház zenekarát precízen, a sejtelmes hangokra, a transzcendenst hangképben idéző effektusokra különös gondot fordítva vezette mindkét karmester.

Dolhai - és az általa vezérelt szereposztás - mentségére legyen mondva, a melodráma felé vitte el a darabot: az ő és Vágó Bernadett párosa alkalmas volt arra, hogy a szerelemre vágyók, a tragikus szerelmet átélők, a valakit elvesztettek (még ha csak egy szakítás miatt is) szívét megdobogtassa. Amikor Vágó Bernadett hátrafordul, hallván a titkos szót, a másikat beazonosító szót, dettó, akkor bizony szem nem marad szárazon. A darab eléri a kívánt hatást. Valami megmarad belőle. Ha más nem, ez a szó. Dettó.