Etelka, Aletta

Vissza a jövőbe? Előre a barokkba!

2013.06.23. 07:32

Programkereső

Fantasztikus bolygóközi időutazás részese lehet az a néhány száz szerencsés néző, aki jegyet vált Rameau Hippolütosz és Aricia című operája három júniusi előadásának valamelyikére. Vashegyi György és együttesei a korhű módon megszólaltatott barokk zene valószínűtlenül modern világába, Káel Csaba rendezése pedig a legmodernebb animációs fényfestéssel megjelenített, de antik mitológiai hősök számára is otthonos kozmoszba repít. MAGAZIN

"Rameau jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Minden idők egyik legnagyobb operaszerzőjéről van szó, a Hippolütosz és Aricia zenei és drámai színvonal tekintetében a Don Giovannihoz vagy a Máté-passióhoz fogható, az európai zenekultúra és az operairodalom egyik csúcsműve. Ezt persze nehezen hiszik el nekem, mert sajnos nem elegen ismerik" - vallja kissé rezignáltan Vashegyi György, a produkció karmestere és motorja. Nem csoda, hogy kevesen osztják vélekedését, hiszen Jean-Philippe Rameau (1683-1764) sohasem volt igazán ünnepelt szerző. Néhány kötetnyi csembalóra írt darab és zeneelméleti traktátus után ötvenéves korában írta meg első tragédie lyrique műfajú színpadi művét. Ki hitte volna, hogy a deresedő halántékú tudós valóságos operaforradalmat robbant ki? Pedig a Hippolütosz és Ariciával látszólag biztosra ment: a legnagyobbak között számon tartott francia klasszicista szerző, Jean Racine antik tárgyú, de a 20. századi lélektani drámákat meghazudtolóan modern Phaedra című darabjából indult ki. Igaz, a librettó, melyet Simon Joseph Pellegrin állított össze Rameau számára, a francia irodalom egyik csúcspontjának tartott tragédiából egy sort sem vett át. A szövegkönyv ehelyett hangsúlyosabbá tette a Hippolütosz és Aricia közötti szerelmi szálat (ezért is a címváltoztatás), valamint számos csodálatos elemmel (túlvilági lények, természeti jelenségek, váratlan fordulatok) gazdagította a történetet, ezeket ugyanis a francia klasszicista drámaelmélet, mely a hármas egységet és a valószerűség elvét mindenek felett tisztelte, száműzte a prózai színházból - az operában azonban megengedettek, sőt egyenesen kívánatosak voltak.

Hippolütosz és Aricia - látványterv
Hippolütosz és Aricia - látványterv

A mostohafiát, Hippolütoszt - aki az ellenséges király lányába, Ariciába szerelmes - megkívánó Phaedra mitológiai története eleve bővelkedik csodálatos elemben, a megzenésítés tehát igazán adta magát. A darabban a szerelmesek pártfogójaként megjelenik Diana istennő, de Plútó és Merkúr is szerepet kap. (Bár a görög mitológiai alakok neveit Rameau a latin változatra épülő francia kiejtés szerint használja, az opera szereplőit ezúttal az egyszerűség kedvéért közismert magyar alakjukban emlegetjük.) Az alapkonfliktus bemutatása után Hippolütosz atyja, Thészeusz - mintegy mellékesen - alászáll az alvilágba, ahonnan csak Neptunusz segítségével tud visszatérni, hogy aztán egy kétértelmű jelenetben rajtakapja a fiát és a feleségét. A negyedik felvonásban Hippolütoszt - atyja bosszújaként - megtámadja egy tengeri szörny, Phaedra bánatában öngyilkos lesz, Aricia pedig elájul. A történet itt azonban nem ér véget, hiszen jön az operaszínpadokon kötelező happy end: kiderül, hogy Diana megmentette Hippolütoszt, s az istennő birodalmában a szerelmesek végre zavartalanul egymáséi lehetnek.

Talán nem véletlen, hogy az opera 1733-as bemutatóját követően Rameau-t számtalan bírálat érte a konzervatív, Lully-féle opera hívei részéről: a nyakatekert történethez ugyanis a francia nyelv deklamációjában gyökerező, de disszonanciáktól hemzsegő, állandóan változó hangnemű és metrumú, egyszóval igen sűrűn szőtt kottát írt a tudós zeneszerző. Érdekesség, hogy a Hippolütosz és Aricia kritikusai használták a művészettörténetben első alkalommal a barokk szót, Rameau kusza és mesterkélt zenéjét megbélyegezve. Ám hiába voltak Rameau-nak lelkes támogatói (akiket a gúnyolódó kortársak a ramoneur, azaz kéményseprő szóval illettek), hiába adták elő első operáját száznál is többször, és hiába írt haláláig még több tucat színpadi művet, a Hippolütosz és Ariciát a 19. század feledésre ítélte, s csak a régizenei mozgalom fedezte fel újra, immár mint a kifejező barokk érzelemábrázolás csúcsművét. Sir John Elliot Gardiner, Marc Minkowski és William Christie franciaországi előadásai a korhű zenei megvalósítás mellett néhol modern rendezésben porolták le a darabot. Hasonlóra készülhet a budapesti közönség is.

Hippolütosz és Aricia - látványterv
Hippolütosz és Aricia - látványterv

A Magyar Állami Operaházban a Rameau-mű első alkalommal Káel Csaba rendezésében lesz látható, s csak azért nem beszélhetünk magyarországi premierről, mert az előadást vezénylő Vashegyi György és az Andrássy útra egy hétre beköltöző együttesei, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus 2011-ben koncertszerű előadásban már megszólaltatták a Hippolütosz és Ariciát (s jó néhány évvel ezelőtt az opera egy rövidített és magyar nyelvű, „kísérleti" változatát zeneakadémiai operavizsga- produkcióként néhány alkalommal Kovalik Balázs is színpadra állította Szentendrén, illetve Miskolcon). Az sem lesz teljesen előzmény nélküli, hogy az Operaházban rendszeresen foglalkoztatott Vashegyi György saját együtteseit dirigálja a dalszínházban, hiszen már Haydn Aki hűtlen, pórul jár című operájában is az Orfeo Zenekar működött közre, bő tíz évvel ezelőtt. (Különösen régizenei előadások esetében világszerte bevett gyakorlat, hogy vendégegyütteseket és vendégprodukciókat fogadjon be egy operaház.)

S hogy miért lelkesedik a Hippolütosz és Ariciáért a tizenkettedik közös operaprodukciójára készülő Vashegyi György és Káel Csaba? A karmester szerint Rameau első operája „egészen különleges gazdagságú és intenzitású mű, jó néhány részlete az operairodalom bármelyik remekműve bármelyik pillanatával felveszi a versenyt". Ami pedig a korabeli francia zenés színházra oly jellemző divertissement-okat, azaz táncot és kórust alkalmazó betéteket illeti, a karmester szerint „ezeknél a szó legjobb értelmében vett szórakoztató blokkoknál frappánsabb dolog a világon nincsen, hiszen dallamosak, energikusak, lendületesek". Káel Csaba pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy miközben Rameau zenéje ízig-vérig barokk, harmóniafűzései, váratlan és drámai disszonanciái, plasztikusan megjelenített jellemrajzai és konfliktusai, valamint expresszív szófestő módszerei egyszersmind hihetetlenül modernek. Nem véletlen, hogy Káel Csaba a darab időtlenségéből kiindulva álmodta meg rendezői koncepcióját.

"A mitológiai istenek meghódításra váró bolygókként keringenek körülöttünk az űrben, s a világegyetemről való tudásunk folyamatosan bővül, de az a különös görög teremtésmítosz, mely szerint az őskáoszból a szerelem szült rendet, máig aktuális." Hippolütosz és Aricia emberfeletti erőknek és emberi konfliktusoknak kitett szerelmének fordulataira a mai néző is könnyen ráismerhet, a mitológiai kereteket pedig egy olyan kozmikus utazásként képzelhetjük el, ahol az istenségek az univerzumot személyesítik meg, az opera helyszíneinek pedig egy-egy bolygó felel meg. Persze nem olyan direkt sci-fi díszleteket kell magunk elé képzelnünk, mint mondjuk Az ötödik elemé, mondja Káel Csaba (és példája nem véletlen, hiszen Luc Besson filmjében az egyik űrlény a sztori tetőpontján a Lammermoori Lucia Il dolce suono kezdetű áriáját énekli el), de abszolút újszerű élményre számíthatunk, mely alapvetően fog különbözni a Magyar Állami Operaházban korábban bemutatott barokk darabok látványvilágától. Szendrényi Éva díszletei és a svéd-magyar Andrea Haamer jelmezei mellett a színpadképet Bordos László Zsolt különleges 3D animációs fényfestése fogja földöntúlivá varázsolni. Külsődleges modernizálástól, vagy a zenét és az énekesi játékot elhomályosító rendezői önkényektől azonban egyáltalán nem kell tartanunk, hiszen - mint azt Vashegyi György leszögezi - Káel Csabának „egészen rendkívüli antennája van a zene belső dramaturgiájához". Ez persze nem azt jelenti , hogy a csodálatos elemeket megjelenítő barokk színházi gegeket ne vinné színre a rendező. "A mindenkori show-business csúcstechnológiájáról van szó: ahogy ma, a 18. században is voltak elvárások, milyen színpadtechnikai trükkökkel illett élni egy produkcióban" - magyarázza Káel Csaba, hozzátéve, hogy mint minden rendezésében, ezúttal is arra törekszik, hogy ezeket az alapgondolat szolgálatába állítsa.

Hippolütosz és Aricia - látványterv
Hippolütosz és Aricia - látványterv

A június 26-án, 29-én és 30-án műsorra tűzött előadás nem kevésbé ígérkezik izgalmasnak zenei szempontból, Vashegyi György ugyanis egy "ideális" verziót állított össze a Hippolütosz és Aricia 1733-as, 1742-es, illetve utolsó, 1757-es szerzői változatából. Sőt mivel már az ősbemutatón sem a kinyomtatott verzió hangzott el, legalább négy különböző Hippolütoszról beszélhetünk! Rameau - mint oly sok barokk kortársa - az évek során jó néhány változtatást eszközölt. Az utolsó felújítás alkalmával már megszüntette a prológust, és a legértékesebbnek talált zenei anyagot beleszőtte a partitúra későbbi szakaszaiba. Vashegyi György ebből a verzióból indult ki, ugyanakkor ahol Rameau valamely külső ok miatt változtatott - 1757-ben valószínűleg egy extrém hangi adottságú haute-countre (magas, nem kontratenor, de e kivételes esetben néhol talán mégis falzett) énekes számára feljebb transzponált bizonyos részeket -, ott a karmester az 1733-as premieren elhangzott verzióhoz nyúlt vissza. A párkák híres triója pedig, melyet különlegesen nehéz, a teljes kvintkört, azaz minden hangnemet bejáró enharmonikus modulációi miatt Rameau mindig csak húzott változatban hallhatott, ezúttal az eredeti kotta szerint szólal majd meg, csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Müpában. S ahogy a karmester által rekonstruált partitúra, úgy az énekes szólisták többsége - Jeffrey Thompson (Hippolütosz), Szutrély Katalin (Aricia), Kovács István (Thészeusz), Megyesi Zoltán (Arcas és Mercure) - is átesett a tűzkeresztségen a 2011-es koncertszerű előadás alkalmával. Vashegyi György mindössze néhány szerepre kért föl időpont-egyeztetési okok miatt mást: "Németh Judit például egy németországi Wagner-előadás miatt nem ér rá, de biztos vagyok benne, hogy Vizin Viktória is eszményi Phaedra lesz" - ígéri. S ha valaki netán az előadás nyelve miatt idegenkedne a Hippolütosz és Ariciától, ne tegye, hiszen a magyar szöveg a kivetítőn olvasható lesz, méghozzá Vashegyi György fordításában, aki annak idején épp Rameau miatt kezdett el franciául tanulni.

Úgy tűnik tehát, minden adott, hogy páratlanul izgalmas előadás szülessen. S ha valóban így lesz, okkal bizakodhatunk benne, hogy a kezdeményezés hagyománnyá nemesedik, és az elkövetkezendő évadokat is barokk héttel koronázza meg a Magyar Állami Operaház.