Etelka, Aletta

Prima donna assoluta

2013.09.03. 07:07

Programkereső

„Gruberova és...?" - tette fel a kérdést tizennyolc esztendeje Fodor Géza az egyik lemezkiadó operafelvételei kapcsán, jelezve: az operai alaprepertoárt építeni készülő cég közel s távol nem rendelkezik még egy Edita Gruberovához fogható énekessel - ő azonban akkora nagyság, akire bizony egy hasonlóan reménytelennek tűnő vállalkozás is alapozható. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy azóta létrejött, és több mint másfél évtizede üzemel egy kifejezetten Gruberovára specializálódott lemezkiadó is, a Nightingale Classics.) MAGAZIN

„Prima donna assoluta" - hirdették egy korábbi budapesti fellépését a plakátok, s valóban: a 21. század elejének nemzetközi operaéletében aligha van énekesnő, akit méltóbban illetne meg ez a nem hivatalos cím. Folytathatnánk ezek után a szokásos zsurnaliszta fordulattal: ki gondolta volna mindezt, amikor 1968. február 19-én az alig huszonegy éves énekesnő előlépett a pozsonyi szlovák Nemzeti színház kórusából, hogy első szólószerepében, A sevillai borbély Rosinájaként debütáljon? Nos, ha a jelenleg négy és fél évtizede tartó karrier hossza és a világsikerek mértéke talán nem is volt sejthető, a kivételes tehetség minden bizonnyal nyilvánvaló volt a szakértők előtt: ezért is került sor a rendkívül korai bemutatkozásra, s nyilván ez befolyásolta a fiatal lány pályaválasztását is - hiszen Gruberova több életrajz szerint is eredetileg egészségügyi pályára készült.

Edita Gruberová
Edita Gruberová

A zene azonban már igen korán beleszólt a magyar anyától és szlovák-német apától származó pozsonyi lány életébe: tizenöt esztendős, amikor megkezdi énektanulmányait a város konzervatóriumában első mesterénél, Maria Medveckánál, miután hangja rendszeresen feltűnést kelt iskolai szereplések alkalmával. Az 1968-as operai bemutatkozást egy franciaországi énekversenyen való sikeres szereplés követi, majd állandó szerződés Besztercebánya többtagozatú színházában. Nem az operavilág centruma, arra azonban éppen megfelelő hely, hogy egy kezdő és fiatal énekes sok mindenben kipróbálja magát. Így például a vidéki színházak sokszínűségéhez elengedhetetlenül hozzátartozó könnyebb műfajokban is: feltűnést kelt Eliza Doolittle-alakítása a My Fair Lady című musicalben, de itt énekli először a Hoffmann meséi mind a négy női főszerepét is - immáron komolyabb vizekre evezve. S itt találkozik elsőként egyik emblematikus szerepével, a Traviata Violettájával, melyet egy 2010-es előadás-sorozatig éppen négy évtizeden keresztül tart repertoárján - a vokális megformálást tekintve, mint oly sok más szerepét is: revelatívan. Legtöbbször lemezre énekelt hősnőjéről így írt huszonöt évvel később Fodor Géza: „Ha figyelmesen hallgatjuk Gruberovát, nemcsak hogy az egyenes vonalú végzet helyett egy kanyargó és hullámzó életpálya során alakuló, az életet plasztikus viselkedéssel megélni képes figura bontakozik ki előttünk, hanem a valóságos apró reakcióknak olyan gazdagsága is, amilyet Violetta-alakításban még sohasem tapasztaltam. Ez a figura nem érzelmek összessége, hanem hús és vér eleven nő, idegei vannak, temperamentuma, szíve, agya, teste és elméje, képes spontánul és természetesen reagálni az élet dolgaira, s ez az élet nem mindig szimbolikus, hanem gyakran nagyon is mindennapi. Először hallottam Violetta különböző megnyilvánulásait nem egy nagy elégia különböző árnyalatú részeinek, hanem helyi értékük szerint: a betegség első jelével még nem kerülünk A végzet hatalma című operába, hanem csak múló rosszullét tanúi vagyunk, Germont érkezése nem egy érzelmi állapotból, hanem gyakorlatias gondolatokból ragadja ki Violettát, az »oh, come son mutata!« nem lemondó, hanem tényleges felismerés és döbbenet fejeződik ki benne... a bel canto legnagyobb diadala, a végsőkig kimunkált, tökéletesen hajlékony-képlékeny hang és formálás maximális próbája: a realizmus mindig zene, mindig ének marad." (Muzsika, 1995/10.)

Edita Gruberová
Edita Gruberová

1970 fordulat a már eddig is üstökösként felívelő karrierben: bemutatkozás a Bécsi Állami Operaházban - rögtön az Éj királynőjeként. A karrier bármely szakaszában kitüntetés lenne egy ilyen lehetőség, hát még egy pályakezdőnek! Gruberova sikert arat, s máris jön a felkérés: szerződjön a Staatsoper társulatához - ami az első években természetesen kis szerepek sorát jelentené. A dilemma nem kicsi: otthon főszerepek, ugyanakkor lehetetlen politikai helyzet várnák, mely érezhetően rányomja bélyegét a kulturális életre is. (Ne feledjük: éppen a prágai tavaszt követő visszarendeződés éveit éljük, mikor a kommunista Csehszlovákia még az eddigieknél is jobban igyekszik bezárkózni, és a „jobbik" arcát mutatni a Nagy testvér felé.) Bécsben viszont elölről kell kezdeni a ranglétrán való lépegetést - igaz, egyszer majd magasabbra is lehet jutni rajta. Gruberova az utóbbi mellett dönt: Bécsbe költözik, ahol egyre-másra tanulja és alakítja a repertoár kis szerepeit - viráglányoktól, erdei madártól kezdve egészen a Don Carlos mennyei hangjáig, vagy éppen a Traviata Flórájáig minden szoprán szólamot, amivel csak megbízzák (kincset érnek azok az élő felvételek, melyek egy-egy ilyen szerepformálását őrzik). Itteni énektanára, második mestere Ruthilde Boesch kamaraénekesnő - közösen alapozzák meg a máig tartó szívélyes kapcsolatot a mára szintén Kammersängerin címmel kitüntetett Gruberova és a Staatsoper között, mely debütálása óta folyamatosan, lényegében megszakítás nélkül tart.

A kis szerepek mellett megtartja az éj királynőjét is, és mivel a világ sosem bővelkedett olyan énekesnőkben, akik akár csak megközelítőleg is hozni tudták a szólamot, pláne nem olyanokban, akik azt Gruberova módjára élővé varázsolták, egyre többen felfigyelnek rá. Így Herbert von Karajan is, aki 1974-ben meghívja Salzburgba, hogy ott is öltse magára a csillagfényes királynő mezét. Közben egy másik emblematikus főszerep is megtalálja Gruberovát: 1973-ban mutatkozik be Bécsben az Ariadné Naxosz szigetén Zerbinettájaként - szintén hihetetlen, de igaz: 2009-ig alakította Strauss talán legkikapósabb menyecskéjét, csak Bécsben kilencvenhét alkalommal.

Edita Gruberová
Edita Gruberová

Az évtized végére nagyjából készen áll a világkarrier: Gruberova egyre-másra hódítja meg a Scalát, a Covent Gardent, a Metropolitant  -  elsőszámú felségterülete azonban a német nyelvterület marad: Bécs mellett elsősorban München (ahol szintén viseli a kamaraénekesnői címet), Zürich, illetve a Salzburgi Ünnepi Játékok. A hetvenes évek végétől sorakoznak a polcokon lemezfelvételei: elsőként az alaprepertoár műveit rögzíti, nem ritkán gyors egymásutánban kétszer-háromszor is, de már ekkor szívesen rándul ki ismeretlen területek felé - Nikolaus Harnoncourt kedvéért például nem egy korai Mozart-opera női főszerepét rögzíti stúdióban. Ekkor indul meg repertoárjának fokozatos átalakulása is: lassan elhagy bizonyos szerepeket (az Éj királynőjét például épp az Harnoncourt vezényelte lemezfelvételen énekli utoljára), s közben fokozatosan specializálódik a bel canto szerzők, Donizetti és Bellini hősnőinek megszólaltatására  -  melyek közül Lammermoori Luciát persze már hosszú ideje énekli az egész világ operarajongóinak örömére. A nyolcvanas években érkezik pályájának csúcsára: a nagy operaházak miatta mutatják be a javarészt elfeledett bel canto operák sorát (köztük Donizetti angol királynőit is) - ő pedig igazodva az operakedvelők, no és szűkebb rajongótáborának elvárásaihoz, a mai napig újabb és újabb szerepekkel bővíti repertoárját. Normát 2006 óta énekli, Lucrezia Borgiát 2010-ben személyesítette meg először, s még az idei évre is jutott újdonság: negyvenöt éves művészi jubileumát Bellini La Stranierájának címszerepében ünnepelte. Pár nappal budapesti fellépését követően újabb szenzációsnak ígérkező koncertre készül Bécsben: Donizetti mindhárom angolkirálynő-operájának fináléját megszólaltatja egyetlen koncerten - ezt korábban csak egyetlen énekesnő tette meg az operatörténetben: ő maga.

A Művészetek Palotájának hála az elmúlt évtizedben a magyar közönség is több teljes operaprodukcióban hallhatta Edita Gruberovát: 2005-ben a Roberto Devereux Erzsébetjét, 2009-ben Normát, 2011-ben pedig Lucrezia Borgiát énekelte koncertszerű előadásban. Az utóbbi kapcsán Tallián Tibor mindenekelőtt azt emelte ki, hogy az énekesnő „halált megvető bátorsággal istenkísértő vállalkozásba fogott: repertoárját jóval hatvanadik életéve után az assoluta-korszak legsúlyosabb szerepeinek egyikével bővítette. Mérhetetlenül tisztességes, önmegtagadó művészi tett: önmagát, életkorát, talán lelki konfliktusait művészi megnyilatkozásba foglalni azon hangot-testet próbára tevő szólamok egyikének betanulásával és sorozatos előadásával, melyek nem alaptalan legendák szerint néhány év után meggyilkolták aranykorbeli első megformálóikat - legalábbis énekesként. Gruberova vállalja a küzdelmet, a szembenézést és azonosulást Lucrezia Borgia, a szenvedő-rossz anya alakjával és itt-ott némi horzsolások árán ugyan, de győzedelmeskedik. A közönség értette a történteket. Szűnni nem akaró ovációval ünnepelte a győzelmet, a győztest." (Muzsika, 2012/1.). Az olvasó alighanem egyetért jelen sorok írójával: a győzelem a mostani látogatás alkalmával is borítékolható.


Donizetti három operájában szerepel angol királynő (vagy királyné - a magyar nyelv különbséget tesz a két funkció között, melyet az olasz egységesen a regina, az angol pedig a queen szóval jelöl): a Boleyn Anna VIII. Henrik szerencsétlen sorsú feleségének történetét dolgozza fel, a Stuart Mária a skót királynő I. Erzsébettel való vetélkedését állítja középpontba, míg a Roberto Devereux témája ugyancsak Erzsébet egy másik szerelmi ügye. A 20. században kevés művész akadt, aki mindhárom darab női főszerepét repertoárján tartotta volna: a legnagyobbak közül Montserrat Caballé és Beverly Sills nevét említhetjük (Rudolf Bing, a Met egykori igazgatójának visszaemlékezésből tudjuk, köztük némi vetélkedés is kialakult, hogy ki hivatott inkább a címszerepre - végül Sills „győzött", s a három operát nem a Met, hanem a New York City Opera tűzte akkor műsorára), de még olyan nagy bel canto-énekesnők, mint Maria Callas vagy Joan Sutherland is csak a „trilógia" egy vagy két szerepének megszólaltatására vállalkoztak. A Metropolitan kétharmadánál járó bemutató-sorozatát (melyet a magyar nézők is láthatnak a HD-közvetítések jóvoltából) sem az énekesnők, hanem a rendező, David McVicar személye köti össze.

Boleyn Anna
Boleyn Anna

VIII. Henrik második felesége, Boleyn Anna emlékét számtalan legenda övezi, valamint irodalmi, zenei, képzőművészeti alkotás őrzi. Ezek nagy része jelentősen elszakad a valós eseményektől - így Gaetano Donizetti 1830-ban bemutatott operája is, melynek szövegét a kor népszerű librettistája, Felice Romani mára jórészt elfeledett francia drámák nyomán alkotta meg (közülük az egyik szerzője Marie-Joseph Chénier, a később szintén operatémává váló költő, André Chénier öccse). Az opera milánói ősbemutatója áttörést hozott Donizetti pályafutásán: innentől számítható nemzetközi hírneve, s egyben érett alkotói korszaka is. Magyarországon először három évvel később mutatta be operáját a mai Vörösmarty téren álló Német Színház. A Magyar Állami Operaház színpadára csak 1987-ben jutott el a Boleyn Anna, ekkor azonban Békés András revelatív rendezése, no és a három kiváló címszereplő (Csavlek Etelka, Pitti Katalin és Szűcs Márta) jóvoltából csaknem egy évtizedre meg is kapaszkodott ott. Az elmúlt néhány évben elsősorban Anna Netrebko kedvéért mutatják be a világ vezető operaházai: így volt ez a 2011-es bécsi, majd ugyanezen év őszén az itthon is sugárzott Metropolitan-produkció esetében is.