Etelka, Aletta

Főszerepekben, biztonságban és kényelmesen

2013.12.10. 11:10

Programkereső

Csöndes vasárnap délután az Operaház büféjében. Néhány színpadi munkáson kívül sehol senki, persze a büfé azért működik, tehát kávé van, és ez már garantál egy jó hangulatú beszélgetést. A másik garancia a beszélgetőpartner, hiszen Fekete Attila széles mosollyal köszönt, majd szemüvege fölött csibészesen kacsintva rögtön cáfol. INTERJÚ

A mosolygós fejcsóválást az okozza, amikor megjegyzem, a mai Operaház tele van a generációját képviselő, fiatal művészekkel, akik a kicsit érdeklődő, de óvatos ifjú közönség kíváncsiságát is felkelthetik.

- Akkor mesélek valamit: éppen tavaly, a Hunyadi László egyik előadása után mondtam Héja Domonkos akkori főzeneigazgató-karmesternek, hogy én még úgy tanultam az idősebb művészektől, a „nagy öregektől", hogy színpadon nem tapsolunk, bármennyire is örülünk egymás sikerének, de ma már kezdenek lazulni ezek a „szabályok". Erre ő viccesen megjegyezte: „persze, mert te már olyan öreg vagy"! És valóban, ha körülnéztem a színpadon, csupán két művészt láttam, akik idősebbek nálam, és már előttem az Operaház magánénekesei voltak. A többiek mind fiatalabbak, egy kicsivel még Domonkos is.

Fekete Attila
Fekete Attila

- Ez azt jelenti, hogy valóban már a második generációt képviseled, vagy sokkal inkább arról van szó, hogy igen korán kezdted a pályát?

- Korán kezdtem, ez igaz. Épp mielőtt találkoztunk, számoltam utána, hogy bizony karácsony táján lesz tizenhat éve, hogy az Operaház színpadára léphettem. 1997-ben, a tradícionális „ünnepi" Bohéméletben énekeltem itt először, akkor még mint Parpignol, olyan legendás szereposztás részeként, amelyben Polgár László, Tokody Ilona, Kelen Péter és Sólyom-Nagy Sándor voltak a főszereplők.

- Az eltelt bő évtized alatt nyilván nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttél, számos lehetőség megtalált, de benned mint énekesben és mint emberben mit változtatott ez a tizenhat év?

- Ezt talán egyetlen, nagyon fontos szóval tudom megfogalmazni: biztonságérzet. Nem tudom felidézni, hogy volt-e egyáltalán egy meghatározott pillanat vagy operaévad, de ez az érzés valamikor elkezdett kialakulni, végül stabilizálódni. Mára biztonságban érzem magam az énekelt anyaggal, a próbákkal kapcsolatban, és nagyon fontos, hogy ma már azt is fel tudom mérni, hogy egy adott pillanatban mit tudok megvalósítani és mit nem. Idősebb, tapasztaltabb kollégák kezdettől fogva egyfajta féltő elképedéssel figyelték, hogy én szinte egyetlen próbán sem vigyázok a hangomra, nem "markírozok", hanem lehetőség szerint mindig teljes erőbedobással énekeltem. De már akkoriban sem volt túl sok próba egy szerepre, előadásra, tehát úgy gondoltam: mikor énekeljem be az adott szerepet, ha nem a próbák alatt?

- Most, ennyi tapasztalattal természetesen tudsz vigyázni a hangodra. De akkor? Az elején, amikor még az a bizonyos „ide nekem az oroszlánt is" jellegű vakmerőség is benned lehetett?

- Nem tudom, tényleg nem. Egyfelől szerintem nagyon sokan vigyázhatnak rám odafentről, a mennyei karból, köszönet illeti azonban a tanáraimat is, mert annak ellenére, hogy nagyon régóta nem járok énektanárhoz, a mai napig igyekszem követni azokat az útmutatásokat, alapokat, amelyeket Sziklay Erikától és Németh Gábortól kaptam. Továbbá fontos számomra, hogy minél többet hallgathassam az általam nagyra becsült, példaképnek tartott énekeseket, főképpen persze tenoristákat. Úgy vélem, igenis meg lehet hallani, hogyan énekelnek, milyen technikával oldják meg a feladatokat, és ebből rengeteget lehet tanulni. Persze ez nem utánzást jelent, hanem az egész úgy működik számomra, mintha ők is énekmesterekként instruálnának.

Fekete Attila A bolygtó hollandi előadásán
Fekete Attila A bolygtó hollandi előadásán

 - Idén is sok remek szerepre készülsz. Milyen évadnak nézel elébe? Mondhatjuk, hogy nehéz, de szép időszak következik?

- Vicces, de azt kell, hogy mondjam, ez az eddigi legszelídebb, legkönnyebb évadom, hiszen nincs premierem és nincs új beállásom. Persze ettől függetlenül azért nyilván lehet számítani több-kevesebb próbára a régi szerepeimből is, mert például rögtön a novemberben műsorra kerülő Rigoletto Hercege ugyan nekem nem újdonság, de az új beállókkal természetesen próbálni fogunk. Az viszont igaz, hogy az évadban majdnem minden szerepem főszerep, mindegyik a vele járó felkészüléssel, „karbantartással", felelősséggel együtt. Az Operaház Strauss-fesztiváljának köszönhetően azonban idén megtalál két „kisebb" szerep is. Újra találkozom a pályám elején énekelt Első zsidó figurájával a Saloméban, amely rövidsége ellenére zeneileg rendkívül nehéz énekelnivaló, hiszen a szerző itt egy szándékoltan kaotikus vitatkozást, veszekedést komponált öt zsidó írástudónak. Ezt a részt még felvételeken is lehet pontatlanul, kisebb-nagyobb hibákkal hallani, és az Operaház gyakorlatában Salome-előadás előtt rendszeresen felharsan az ügyelő hangja a hangszórókban: „öt zsidót kérjük a karmesteri szobába" - bizony össze kell énekelni...  És újra éneklem majd A rózsalovagban az olasz áriát, amely rövid, de nagyon igényes és szép szólam.

- A sok főszerep, a sikerek jelentik-e azt, hogy igazából minden rendben, minden megvan, vagy érvényes az a banális feltételezés, hogy azért van még szerepálmod?

- Álmok vannak, persze, mindig is lesznek. Idén töltöttem be a negyvenedik életévemet, remélem, hogy sok minden van még előttem. Hihetetlen érzés, amikor olyan feladatot kapok, amellyel kapcsolatban már sokat vívódtam, hogy itt van-e az ideje, belevághatok-e már, és akkor hirtelen megbíznak vele. Ezek olyan pillanatok, amikor a titkos álmokat megsegíti valami, és valóra válnak. Ilyen volt például évekkel ezelőtt, amikor az akkor még Matáv Zenekar felkért egy koncertre, amelyen egyszerre ment Bartók Cantata profanája és Puccini Lidércek című operája. A Cantatát akkor még nem énekeltem, és egyébként sem lett volna jó ötlet ugyanazon a koncerten mindkettőt elénekelni, de a Puccini-darabot nagyon szerettem volna, és ezt ki is mertem mondani. Szerencsém volt, mert Gulyás Dénes elvállalta a Cantata profana igen nehéz tenorszólamát, Ligeti András pedig örömmel beleegyezett, hogy én lehessek a másik tenorista azon az estén, a Lidércek Robertója.

- A kerek évforduló elgondolkodtatott? Illetve a kérdés folytatása a kamaraénekesi címmel függ össze: mérföldkövek ezek?

- Sosem hittem igazán az ilyen évszámok által meghatározott fordulópontokban. A Kamaraénekes kitüntetés természetesen óriási megtiszteltetés, úgy érzem azonban, hogy a megbecsülés és elismerés az Operaház mindenkori vezetése részéről évről évre megmutatkozik a kitűzött szerepeimben, előadásaimban, ez a díj pedig talán nem is mérföldkő, hanem inkább valami útjelző, ami azt mutatja, hogy jó irányba haladok, jó úton vagyok. És bár azt mondtam, az évszámoknak szerintem nincs különösebb jelentőségük, mégsem tudom feledni, hogy pár hónapja beszélgettem idősebb, sokat tapasztalt művésztársaimmal, akik azt mondták nekem: „Most leszel lassanként abban a korban, éveid számát és szakmai életedet tekintve is, amikor igazából megtanulsz énekelni". Azt hiszem, igazuk van, mert valóban, jöjjön koncert vagy opera-előadás, úgy érzem, sok minden kezd leülepedni és egyre tudatosabbá válni bennem. Nyilvánvalóan valamiféle érési folyamatról  van szó, és ezzel megint a biztonságérzethez kanyarodunk vissza. Bevallom, kicsit önző és kényelmes vagyok, nem szeretek szenvedni, nem akarok kínlódva énekelni vagy rosszul érezni magam a színpadon. Amikor azt érzem, hogy nagy baj, meglepetés nem érhet, mert tökéletesen birtoklom az adott szerepet, szituációt, az hatalmas biztonságot jelent, és ebben a biztonságtudatban vagyok képes teljesen jól érezni magam a színpadon, élvezni, amit csinálok, élvezni az éneklést.

Fekete Attila a Norma előadásán
Fekete Attila a Norma előadásán