Szilárda

Költő kamerával, komponista komputerrel

2014.03.29. 07:32

Programkereső

Philip Glass-koncert vagy zenés (film) színház? A zeneszerző fellépése a Tavaszi Fesztiválon kicsit nehezen talált rá saját közönségére. A Szépség és a Szörnyeteg című előadáson Zipernovszky Kornél járt. KRITIKA

Előttem két kisiskolás leányzó a szüleivel, mellettem plázacica, arrébb egy siheder, aki alig tudja palástolni büszkeségét, hogy teljesen egyedül jött el egy Müpa-koncertre szombat este. Nem a kortárs koncertek szokásos közönsége. Gyanítom, hogy őket a mese és a Disney-cégbirodalom által keltett hírnév vonzotta - nos, ez nem a rajzfilm-változat volt, hanem a valamivel eredetibbnek tekinthető, több mint fél évszázados Cocteau-féle, amely büszkén visel a némafilm korából származó jó néhány stílusjegyet. A közönség a meséből nem sok részletett értett, mert az eredeti, a francia nyelvű előadáshoz Budapesten nem vetítettek feliratot (pedig Glass még azt is megtervezte annak idején, hogy inkább a vászon fölé kerüljön a dialógus fordítása, mint alá).

Philip Glass
Philip Glass

A közönségnek azt a részét, amelyikkel ritkábban találkozni kortárs amerikai zeneszerzők fellépésein, biztosan nem érintette jól, hogy egyáltalán nem volt felirat. Pedig figyeltek, abban hiba nem volt, és mindig élénken reagáltak arra, amikor valami váratlan vagy komikus történt a vásznon - de csak amikor az képben megtörtént, és nem amikor a dialógusban elhangzott. Mint például amikor a Szörnyeteg felcsapja a mackófülét, miközben a Szépséggel andalog, mert meghall egy őzet a rekettyésben. Pedig nem kevésbé impozáns Cocteau iróniája akkor sem, amikor a Szörnyeteg boldogan nyugtázza, hogy a Szépség megsimogatta: "Persze, mint egy állatot, mert hát az vagy, nem?" kérdezi tőle a Szépség az angyalok iszonyúságával.

Az est első felében, amely félórásnak ígérkezett, de annál is hamarabb véget ért, Glass mutatta be műveit zongorán. A Mad Rush 1980-ból egy korai darab, sugárzik belőle valami különleges naiv bízás a technikában, hogy a rohanásnak lehet akár célja is. "Megdöbbentően korszerűtlen «korszerűség» ez" - írta Szabados György a repetitív zenéről 1981-ben. Az egy évtizeddel későbbi Metamorfózisok három tétele (2-4) ezt követően valamivel kevésbé zárt formában fejti ki hatását, valamivel bátrabban zökken ki a zakatolás monotóniájából. De a programban szereplő harmadik műre, a 10. számú Etűdre már nem került sor, valamilyen okból Glass vagy a rendezők úgy döntöttek, ezt már nem játssza el. Szerintem jól döntöttek. Glass a zongoránál nagyvonalúan nyúlt saját, régen kiporciózott alkotásaihoz - nagy dinamikai kontrasztjain talán senki nem lepődött meg, azon viszont bizonyára nem csak én csodálkoztam, ahogy nyújtotta és szűkítette egyenletes nyolcadai/negyedei lüktetését - legalábbis ütemhatárokon belül, és tempóban is egy árnyalatnyit inkább visszavett.  

A Szépség és a Szörnyeteg zenéje (amelynek utolsó tétele szintén a Metamorfózis címet viseli) egészen más anyagból van szőve, mint ezek a darabok, és a kamaraműfajokban komponált többi Glass-mű: az éneken ugyanis a repetitív iskola diktátuma nem, vagy csak nyomokban érezhető. Glassról, aki rengeteg (filmtelen) operának is a szerzője, a Satyagraha (1979) óta tudjuk, hogy a daljáték mestere. Az első Szépség-beli vokális megszólalás megteremti a csodát. Ugyan a Glass-zenekar enyhén low-budget benyomást kelt, a szintetizátorokkal és a fafúvósokkal, de az egységes hangzást a szerző (aki a második félidőben már nem lépett színpadra, zenekarát Michael Riesman vezényelte) jól tudta a végső cél szolgálatába állítani.

Philip Glass
Philip Glass

Persze Glassnak több célja is volt azzal, hogy ezt a filmet elnémította, majd a forgatókönyvet megtartva újra "szinkronizálta", saját zenéjével. A zenét az utolsó fázisban a képhez utó-szinkronizálta - ebben viszont nem a tökéletes technikára, hanem "értelmes" zenére törekedett, a végső szót ilyenkor a zene mondta ki - hogy zene és nyelv szétválaszthatatlanságára ezzel is utaljak. Az döntötte el számomra, hogy az előadás műfaját hova kellene inkább sorolni, hogy az eredeti párbeszéddel és filmzenével együtt Glass a Cocteau-film zajsávját is végleg kiiktatta, ezért mondom, hogy operaelőadást láttunk a Müpa-moziban.

Glass Cocteau 1946-ban forgatott meséjének sokrétűségéből indult ki. A Vásott kölykök és az Orfeusz mellett ez a Cocteau-mű izgatta leginkább. Mint maga elmondta egy hosszabb interjúban, tizenhét évesen látta a filmet, abban az időben, amikor először tanult Párizsban - az egyik vonzó jelentésréteg nyilván a Szörnyeteg kamaszos vágya az átalakulásra, az emberré (felnőtté) válásra, amelyet a Szépség adhat meg neki. Cocteau-ra is azt mondták - tesz áthallásos megjegyzést Glass­ -, hogy túlságosan sokoldalú volt. Glass szemében viszont éppen hogy zseniális művész akkor is, amikor filmet, akkor is, amikor irodalmat csinált. A legfontosabb jelentésrétege a filmnek Glass számára az alkotás folyamatának ábrázolása, és a metamorfózishoz kellő motívumok, a rózsa, a kesztyű, stb. viszik előre a film allegorikus történéseit. Glass megpendíti azt a kicsit merész interpretációt is, hogy az egész történés az Apa gondolataiban, belsőjében zajlik. A motivikus építkezés a filmzenékre emlékeztetően jellemző Glass művére, a lovaglásnak, a szerelem ébredésének, stb., mind-mind külön témája van, és a két főszereplő közeledését a zenéjük egyes jegyeinek közeledése is illusztrálja.

A pesti előadáson a négy énekes és a Glass-ensemble a színpadon kísérték a filmet, vagy inkább adták elő az operát a vászon előtt. A két főszereplő kiváló alakítást nyújtott, különösen Gregory Purnhagen vitte el a pálmát, mert puha, de határozottságot is mutatni képes baritonjával ki tudta domborítani a szörny-ember kettősséget, míg Hai-Ting Chinn Szépsége tökéletesen uralta a nehéz magasságokat, de szopránjának nem volt akkora mesélő ereje, mint partnerének. A két másik énekessel (a komikus erényeket csillogtató Marie Mascarivel és a rengeteg színt felvillantó Pete Stewarttal) együtt Glass a partitúrában az összes szerepet négyük között "osztotta" szét, ahogy a zenekar is megmaradt a becsomagolható és utaztatható méretnél. Isten őrizz, hogy panaszos vagy ironikus felhang hallatszódjon ki az előző mondatomból, mert az énekesekkel életre keltett mesefilmopera élmény volt. Hiába látható ez is DVD-n, lekopírozva interneten, az élő előadás személyessége a filmmel párhuzamos időben ritka csemegét kínál.

Azért én is ellentmondásosan viszonyulok ehhez a monokróm zenéhez. Engem is kamasz koromban talált el a Koyaanisquatsi, azóta pedig Glass számtalan egyéb filmzenéje, meg más darabjai. Nem hiszem, mint egyesek, hogy visszamenőleg ki kellene tiltani bárhonnan, és azt sem gondolom, hogy Glass népszerűsége örök - de bennem kicsit megkopott az évek során. A most hetvenhét éves zeneszerző pályáján - ha csak ezt a koncertet nézzük - a kezdeti gúzsba kötött táncolás után csodás perspektívák nyíltak, műfaji és kifejezésbeli gazdagsága mára már óriási. Végül is kikezdhetetlen Glassnak az az óhaja, hogy ne minimalistának tartsák, hanem olyan zeneszerzőnek, akinek jellemzően repetitív struktúrákra épül a zenéje, mint például éppen A Szépség... amely már eredetileg is nehezen összeegyeztethető dolgokat egyesít az alkotás jegyében. Erre újabb ellentétpárként rakódik a kamerával költő Cocteau és a komputer-gondolkodású Glass kontrasztja, mindez mégsem feszíti szét, inkább árnyalja a művet.