Árpád

Egy 18. századi kortárs

2014.06.21. 09:07

Programkereső

Minden bizonnyal sok első találkozás zajlik majd az Operaházban idén júniusban, illetve októberben: lesznek, akiknek Christoph Willibald Gluck, másoknak Íphigeneia neve számít egyelőre ismeretlennek, és az is feltételezhető, hogy a közönség soraiból többeknek lesz újdonság az operarendező Alföldi Róbert. OPERA MAGAZIN

Ha a Színházi adattárba beírjuk Gluck nevét, egyértelművé válik, hogy hiába az olyan különlegességek, mint az Íphigeneia Tauriszban 1957-es Operaház-büfébeli (!) darabja az akkori stúdiós növendékek előadásában, Huszár Klára rendezésében, esetleg az Á la cARTe-tólA rászedett kádi 2011-ben egy szintén különleges helyszínen, a KOGART Galériában, a magyar operaszínpadokon nem túl gyakran játszott szerzőről van szó. Ha Euripidész Íphigeneia-drámáinak hazai produkciói után kutakodunk, akkor sem kapunk sokkal több találatot. 

Iphigeneia Taurisban - A Magyar Állami Operaház előadásának kreatívja
Iphigeneia Taurisban - A Magyar Állami Operaház előadásának kreatívja

Íphigeneia - ismerős női név, de talán hirtelen nem is tudjuk, kihez köthető, ezért jöjjön egy vázlatos családfa. A szülők Agamemnon és Klütaimnésztra, a testvérek Elektra, Khrüszothemisz és Oresztész. Életének kulcskifejezései: trójai háború, isteni beavatkozás (többszörösen is), halott apa, száműzetés, bosszú, testvéri szeretet, áldozathozatal. Az ókori, leginkább Euripidész drámája révén ismert téma - ki tudja, miért - a 18. században benne volt a levegőben: a történetből megannyi színmű és opera keletkezett, amelyek közül azonban elég kevés maradt fenn az utókor érdeklődésének rostáján. Racine műve alig szerepel a prózai színházak repertoárján, időnként előveszik Goethe azonos című művét - amelynek bemutatóját a Gluck-operapremierhez képest alig hat héttel korábban, 1779. április 6-án láthatta a weimari közönség, de a két dátum csak véletlen egybeesés -, Piccinni és Jommelli azonos című operáit nagyítóval kellene keresnünk a világ dalszínházaiban és koncerttermeiben, ám ha Händel Orestéjét szeretnénk meghallgatni, több felvétel is a rendelkezésünkre áll. Gluck művének ősbemutatója 1779. május 18-án volt Párizsban, ahol az operaházzal kötött szerződés értelmében készült el az Iphigénie et Aulide, valamint az Orfeo ed Euridice (magyarul: Íphigeneia Auliszban, Orfeusz és Euridiké; mindkettő 1774), az Alceste és az Armide (magyarul: Alkésztisz, 1776; Armida, 1777) is. A négyfelvonásos darab librettóját Nicolas François Guillard jegyzi - rá az Íphigeneia Auliszban állítólag olyan hatással volt, hogy lázas-rajongó verset írt a komponistához -, lírája elsőrendű, dialógusaiban akció és reflexió tökéletes arányban van.

A zeneszerző munkásságában sokáig két tendencia figyelhető meg: az egyik szinte figyelmen kívül hagyja az esztétikai élvezetet, kizárólag a drámai intenzitás minél pregnánsabb kifejezésére ügyel, míg a másik szerint az érzelmi hatáskeltés még a dramaturgiai követelményeket is felülírhatja. Az Íphigeneia Tauriszban az életmű utolsó jelentős zenés színházi darabjaként ötvözi a két utat, benne zene és dráma harmóniában olvad össze. Gluck az Alceste előszavában összefoglalta az opera műfaji megújításának elveit - Berliozra, Wagnerre nagy hatással volt -, az Íphigeneia Tauriszban pedig tökéletesen illusztrálja ezeket. Korában hihetetlenül modernnek és „nemzetközinek" számított, hiszen a francia és az olasz opera jellemzőit egyesíti. Megkérdőjelezhetetlen benne a balettbetét szükségessége és hossza, a jellemek és a szituációk pontosan kidolgozottak, árnyaltak, szorosan összetartozik szó és hang, a szöveg és a zene egymást erősíti, a brillírozásra, a technikai virtuozitás csillogtatására koncentráló hűvös formalizmust és kizárólagos sztárkultuszt felváltja a zenekar, a szólisták, a kórus és a táncosok egymásra figyelése, egymásra történő reflexiója.

Íphigeneia Tauriszban
Íphigeneia Tauriszban

Ennek a műnek a színpada tehát nem az addig rögzült konvencióké, mint ahogyan a Gluck-darab színrevitelére felkért, a műfajban jelentős gyakorlattal rendelkező, de az Operaházban először rendező Alföldi Róbert sem elsősorban kényelmes módon az ismert, bevettnek tekintett színházi kánon mentén dolgozik. Aki ezért sem nézett meg előadás-felvételeket, és azért sem, mert saját bevallása szerint nem szeret befolyásolódni. Persze a mű hangfelvételeit meghallgatja többször is, de ekkor csak a zenére figyel.

Az opera mást, pontosabban mást is kíván, mint egy prózai munka: "Természetesen a műfaj adottságaiból kiindulva igenis máshogyan kell készülni, hiszen mások a szabályok, máshogyan működik egy-egy színpadi jel. A legnehezebb eltalálni a megfelelő arányt, mert a zenénél komplexebben semmi sem hat szerintem a színpadon. Tehát ennek tudatában kell az egész előadást megkomponálni. Énektechnikai dolgokba nem szólok bele, hiszen azt az énekesek és a karmester sokkal jobban tudja, de hogy mit hogyan szeretnék hallani, abba igen." Azt mondja, nem dolgozik másképpen az énekesekkel, mint a prózai színészekkel, ugyanúgy elengedhetetlennek tartja a pontos elemzést és a pontos színpadi munkát, ami reményei szerint mindig előhozza azt a bizonyos színészi jelenlétet.

Az előadás világára vonatkozóan, amelynek látványát Menczel Róbert jegyzi, Alföldi leszögezi: "Nem lesz historizálás. És nem lesz konkrét aktualizálás sem, de fontosnak tartom, hogy ugyanúgy magunkra ismerjünk ebben az előadásban is, mint az utóbbi munkáimban. A lényeget tekintve nem készülök máshogyan, hiszen ugyanúgy az a célom, hogy jelen idejű és fontos kérdésekkel teli, hiteles előadást hozzak létre."