Árpád

A fáraó átka

2014.08.08. 07:55

Programkereső

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Radamest alakító brazil-olasz tenorral, Thiago Arancammal próbálták meg még vonzóbbá tenni a Magyar Állami Operaház Aida-előadását. Ilyen produkciók alkalmával az ember mindig tart az időjárás viszontagságaitól – ezúttal a hátszél bizonyult a legerősebbnek. KRITIKA

Minden évben megfogadom, hogy nem megyek el szabadtéri előadásra, de valahogy valami miatt mindig elcsábulok. A félelmeim között ott vannak a rovarok és a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok mellett - tegyük hozzá, az Aida-premier előtt is lehetett aggódni a zápor miatt - a megfelelő hangosítás hiánya (Berlioz Hangszereléstanának intelmeit a szerinte „nem létező" szabadtéri előadásokról már a tavalyi Pillangókisasszony kapcsán is idéztem), a természeti erők okozta kellemetlen vagy vicces szituációk (pl. a szél által belengő díszletek), a hatalmas tömeg és az olykor semmitmondó rendezés. A csábulást idén befolyásolta a jónak ígérkező szereposztás, legalábbis az elmúlt időkben nem bántam meg azokat az előadásokat, amelyekben Sümegi Eszter és/vagy Wiedemann Bernadett szerepelt. Ha pedig sztárvendég jön - még ha nem is túl ismert -, az mindig eseményszámba megy, és felkelti az érdeklődést.     

Aida  - Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Aida - Margitszigeti Szabadtéri Színpad

A rendezés, Nagy Viktor talán sokak számára ismerős régi munkája sajna tényleg hozta a sokéves átlagot. Nem mondom, hogy rendezői színházat vártam volna, és sejtettem, hogy a tömegeket hagyományosabb színrevitellel, historizáló kosztümökkel lehet csak bevonzani egy ilyen nyáresti előadásra, de ennyi sztereotip megoldással már régen találkoztam- csoda, hogy a szereplőket nem csak profilból lehetett látni az egyiptomi rajzokról jól ismert kéztartással. De a fáraó-ábrázolásokra jellemző, mellkason összekulcsolt kezek így is idegesítően sokszor kerültek elő, tehát a színpadon mindent láthattunk, csak épp hús-vér embereket nem. Az időbeli és érzelmi távolságot csak tovább mélyítette Csikós Attila monumentális, szépen kidolgozott díszlete, valamint Vágó Nelly szintén autentikusat létrehozni kívánó jelmezei. Fodor Antal koreográfiája időnként odavonzotta a szemeket a színpadra némely ötletes mozzanatával, a táncosok ügyesek voltak (a Magyar Nemzeti Balett tagjai és a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatói), sőt a homogenitással is csak ritkán volt gond, de a balettjelenetek a folklorisztikus és modernebb, egyedi motívumok eklektikus ötvözetét hozták létre.

Aida  - Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Aida - Margitszigeti Szabadtéri Színpad

A szereplők elemzését kezdjük a már korábban kiemelt két névvel: az Aidát megformáló Sümegi Eszter odaadással és átéléssel énekelt, nagy, drámai hangját hiteles mozdulatokkal is alá tudta támasztani (az Aida-Amonasro kettősben éreztem először, hogy az előadásban érzelmek is megjelennek). Az Amnerist alakító Wiedemann Bernadett, aki játék szempontjából is sokat szokott dobni egy-egy produkción, énekével az opera elején, különösen a diszkantban nem győzött meg kissé füstös, fátyolos hangjával, de kétségeimet és félelmeimet szerencsére hamar eloszlatta, és jó néhány szép pillanatot köszönhettünk neki. Helyén volt Kálmándi Mihály zengő, telt hangú, mozgásában tettrekész Amonasrója, továbbá Palerdi András is tette a dolgát Ramfis főpap méltóságteljes szerepében.  Minden tiszteletem az idén 76. életévét betöltő Berczelly Istváné, de az egyiptomi király nem túl jelentős, valamelyest hangkímélőnek mondható szerepe is gondot okozott neki: elénekelte ugyan mondatait, de az intonálás és a hangszín is hagyott kívánnivalókat maga után, nem is keveset. Ami a világhírű tenoristát, Thiago Arancamot illeti, bevallom, még nem is hallottam róla azelőtt, és mivel több muzsikus ismerősöm is most találkozott először a nevével, levontam a következtetést, miszerint a szokásos PR-fogásról van szó - ha világhírűnek kiáltunk ki valakit, akkor az az is lesz. Mindjárt az első felvonás első képében megjelenik főhősünk Ramfis főpap oldalán, de amit színészileg és hangilag is művel (főképp a híres románcban, a Celeste Aidában), az gyakran több mint nevetséges. Leginkább nem is a szokásos operai klisék zavarnak a játékában, hanem inkább az, hogy nem tud mit kezdeni magával, a gesztusaival, a mimikájával, mindezek tetejébe pedig a középső és alacsonyabb regiszterekben artikulálatlanul szól a hangja. A mássalhangzók: formálása úgy hangzik, mintha a bokszolók fogvédőjével a szájában énekelne vagy csak simán beszédhibától szenvedne. A darab előrehaladtával kicsit jobb lett, a magas, tartott hangok szépen szóltak, ívük ugyan volt, de semmi több. Mintha a fáraó átka telepedett volna rá Radames (és még néhány szereplő) figurájára.

Thiago Arancam - Aida
Thiago Arancam - Aida

A legnagyobb dicséret az énekkart, de főleg a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát illeti: nem szándékozom ironikusnak lenni, de még a rezesek is töretlenül, szinte gikszer nélkül játszottak végig, ami azért nagy szó ennél az operánál, hiszen van elég dolguk. Kifejezetten frissen szólt az együttes nagyjából a darab elejétől a végéig, de inkább az opera második felében, az oboaszóló pedig igazán csodás pillanatokkal gazdagította az előadást. Dénes István a tőle megszokott lazasággal, de precízen fogta össze a zenekart, mindössze az zavart, hogy legszívesebben a közönségnek is dirigált volna: még minket is leintett, amikor úgy gondolta, hogy elég a zárt szám utáni tapsból, hiszen nem tudja az általa elképzelt lendületben folytatni az előadást. De a taps azért hadd legyen a tisztelt nagyérdemű kiváltsága, pláne ha olyan helyen teszi, ahol általában szabad, és ahol a produkció is valóban megérdemli...