Etelka, Aletta

A háború árnyékában

2015.04.04. 11:22

Programkereső

A Nabucco után újabb nagyszabású, ókori témájú opera premierje következik áprilisban az Erkel Színházban: a Jászai-díjas Mohácsi János első operarendezése a zenetörténet alighanem legismertebb és egyik leggyakrabban műsorra tűzött darabja, az Aida lesz. OPERA MAGAZIN

Pedig az 1871-es premierhez rögös út vezetett: az Egyiptomban uralkodó Ismail pasa a kairói operaház megnyitására Verditől rendelt darabot, ám ő visszautasította a felkérést, így 1869-ben végül a Rigolettóval avatták fel az épületet. Az etióp rabszolgalány és az egyiptomi hadvezér tragikus szerelmét taglaló történetet Auguste Mariette, a majdani bemutató látványvilágáért is felelős egyiptológus jegyezte le, és hogy a sztori iránt Verdi mégis érdeklődni kezdett, az őt magát is meglepte. (És a nem is olyan rossz nyelvek szerint a meggyőzéshez pszichológiai hadviselésre is szükség volt: a Mesternek ugyanis azt mondták, hogy ha ő nem írja meg az operát, Gounod, mi több, Wagner boldogan megteszi...) Azonban hiába készült el az olasz zeneszerző a munkával, az elhúzódó francia-porosz háború miatt a premierre csak újabb több hónapos késéssel kerülhetett sor.

Aida
Aida

Akkor viszont nem akármilyen külsőségek között: a kortárs híradások két héttel a bemutató előtt aranyáron elkelt belépőkről, zsúfolásig telt házról és egyértelmű bombasikerről szólnak. Verdi azonban nem volt jelen azon az estén Kairóban: nem értett egyet azzal, hogy az első előadásra az egyszerű nézők kizárásával csak politikusokat, előkelőségeket és kritikusokat invitáltak meg. Így aztán nem meglepő, hogy Verdi a néhány hónappal későbbi, 1872 februárjában Milánóban rendezett és hasonló ovációval fogadott premiert tartotta műve valódi bemutatójának. Az opera sikere viharos sebességgel söpört végig egész Itálián. Ha netán városi legenda is, mégis érdemes megemlíteni egy vidéki olasz úr esetét, aki a hisztérikus fogadtatás miatt egymás után kétszer is megnézte az Aidát, ám az sajnálatos módon egyszer sem nyerte el a tetszését. Nem volt rest tollat ragadni, dühös levélben követelte vissza Verditől az utazás, a szállás és a vacsora költségeit, aki az étkezés kivételével meg is térítette az általa okozott „kárt"...

Az Aida mindenkori színrevitelében alighanem az jelenti a legnagyobb feladatot, hogy látszólag nincs benne semmi kihívás: a monumentalitás, a főleg az opera első két felvonását uraló grandiózus tablók lehető leglátványosabb kivitelezése egyszerre hagyomány és kötelesség. Ha pedig egy tapasztalt operanézővel felsoroltatnánk az Aida kötelező kellékeit, alighanem a lista elején szerepelne a kígyó, a teve, jómódú operaházaknál persze az elefánt is. Fodor Géza szofisztikált megfogalmazásában „a színjáték a »Massenregie«-től eltekintve úgyszólván magától elrendeződik, a díszletek és a jelmezek pedig az egyiptománia fantáziaképeit tárják elénk, s csak a dekorativitás fokában különböznek egymástól".

A mesés Keleten játszódó operának ugyanakkor fontos kérdése a „külföldit", a „Másikat", az alávetettet jelképező Aida pozíciója, már csak azért is, mert tudjuk jól, hogy Verdi egyik leggyakoribb témája volt a hatalom és az elnyomottak viszonyának ábrázolása. (Erre utal, hogy a szerző korszakmegjelölése is teljesen általános, nem köthető az egyiptomi birodalom egyetlen szakaszához sem.) Egy adatbázis szerint a világ tizenkettedik legtöbbet játszott operája az Aida: 2008 és 2013 között több mint 270 (!) különböző előadásban vitték színre. A nagy számok törvénye alapján nem nehéz kitalálni, hogy ezek legtöbbje merőben hasonló tónusú lehetett, ám izgalmas fejlemény, hogy az utóbbi években több, főleg nyugat-európai előadásban kiiktatták a piramisos-pálmafás festett hátteret, hogy a hangsúlyt a főszereplők kamaradrámájára, egyéni viszonyaira helyezzék, s így valóban értelmezzék a darabot.

Mohácsi János először nyúlt klasszikus nagyoperához, ám rajongói pontosan tudják, hogy pályáját végigkísérte és -kíséri a zene: előadásai társszerzőjeként tünteti fel állandó alkotótársát, Kovács Márton zeneszerzőt. Amikor a zenével ápolt viszonyáról kérdezem, azt mondja: „Életemnek fontos része a muzsika, pedig nem zenélek, csak hallgatok. A zene igen lényeges a színpadon, akinek nem, az a hiányát használja, anélkül, hogy tudna róla. Nekem annyira alapvető mindez, hogy külön hangsúlyt fektetek arra, hogy élő zene szóljon, vagy hogy mai zeneszerző írja azt, olyan személy, akinek közvetlen köze van az előadáshoz."

Aida
Aida

Az nem kérdés, hogy a többi színházi munkájához képest valódi újdonságot jelentett operát rendezni, ám amikor a részletekről faggatom, kiderül, hogy valójában a próbák során gazdagodott váratlan élményekkel: „A zenéből fakadó kötöttségek adottak, de nem szorosabbak, mint egy-egy operett dedikáltan zenés részeinél. Nem tudtam, hogy készüljek fel, és igazából a meglepetést nem az opera műfajának próbálása, hanem az operai próbák próbálása jelentette. Újszerű volt, hogy fejben kell megrendezni mindent, és a helyszínen gyakorlatilag csak az így kigondolt dolgokat kérheted-követelheted meg. Másra nincsen idő."

Amikor Mohácsi Jánost a korábbi Aida-élményeiről faggatom, a feljebb leírtakkal egybehangzóan állítja, hogy bár természetesen látott más előadásokat is, de azok legtöbbször a puszta artisztikumról szóltak, ami őt önmagában nem érdekelte. De vajon mi van az Aida kötelező művészi jelentésén túl? „Számomra a kapaszkodót a háború jelentette, amit nem szoktak komolyan venni, mi viszont erre fűztük fel az egész történetet. Az előadás arról szól, hogyan tapos bele a hadviselés az emberek életébe." Gyakori alkotótársak segítették Mohácsit elképzelése megvalósításában: Khell Zsolt díszlete, Remete Kriszta jelmezei, Bodor Johanna koreográfiája teszi teljessé az élményt, amelyben most a miskolci nyári előbemutató után a fővárosi nézők is részesülhetnek.