Valér

Loncs, neon, hepinesz

2015.06.25. 08:30

Programkereső

Magyarországon először vitték színre a Hair eredeti Broadway-változatát a Belvárosi Színházban. Most már legalább tudjuk, miért nem jutott eszébe korábban senkinek se megrendezni. KRITIKA

Az Orlai Produkciós Iroda részéről bátor vállalkozás volt kiválasztani Gerome Ragni és James Rado 1967-ben írt színdarabját, a köztudatban a Milos Forman-filmként élő Hair színpadi változatának eredeti szövegkönyve ugyanis alig több húsz oldalnál, és normális története sincs. Mohácsi János rendező már a nekünk adott interjúban is kiemelte az alapanyag hiányosságait és kuszaságát: bár feltűnik a színen a három főszereplő, Berger, Bukowski és Sheila, lineáris, a filmben látott összefüggő cselekménynek nyoma sincs. A hippi törzs-kolónia mindennapjait és életérzését bemutató, „The American Tribal Love-Rock Musical"-ként aposztrofált produkció 1967-ben szaggatott történetével is tudott ütni, hiszen olyan, akkor aktualitás tabukat döngetett, mint a vietnámi háború, a drogok, a konzumtársadalom és a szexuális forradalom szülte problémák. A társadalomból való kivonulás, a látszatélet, a hatalomnak való ellenszegülés persze örökérvényű dilemmák; a minimál szövegkönyv szinte felkínálta magát, hogy a benne tátongó lyukakat ma is érvényes, kreatív megoldásokkal töltsék meg. A Mohácsi által egy másik interjúban megfogalmazott felvetés, miszerint az előadásnak kell jónak lennie, nem a darabnak, mindezt megelőlegezte.

Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)
Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)

A cél, hogy a néző „megszólítva legyen", rögtön az elején teljesült is. A színészek a nyitószám után közlik a közönséggel, hogy csúnyán fognak beszélni, tegeződni is fognak, valamint elmagyarázzák, hogy ez nem az a Hair, itt nem fognak sírni a végén, mert a szerzői jogok miatt nyomokban sem fog emlékeztetni az előadás a filmre. Miután a nézőt kissé inkompetensnek nézik, arról is tájékoztatják őket, miben különböznek tőlünk a hippik: ők nem úgy élnek, ahogy mi nézők, akik reggelente felkelnek, és munkába mennek. Miután megkaptuk, hogy kisszerűen és unalmasan élünk, megtudjuk, hogy a társadalmi problémák iránt is közönyösek vagyunk: mintha ezt dörgölné orrunk alá az első pár jelenet, amiben a társaság sorra veszi a tabutémákat, rövid, didaktikus jeleneteket ékelve a már ismert Hair-slágerek közé. A Claude-ot játszó Mátyássy Bence a magyarok mélyszegénységről tart kiselőadást, a rasszizmus, a homofóbia, a szexuális szabadosság és a drogok mellett az aktualizálás jegyében a bevándorlózás sem marad el, pár percre el is hurcolják a Bergert játszó Szabó Kimmel Tamást azzal a felkiáltással, hogy „ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok ülőhelyét". Nem lehet, hogy ez a téma többet érdemelt volna pár odaszúrt poénnál?

Természetesen nem azzal van a probléma, hogy az előadás tükröt tart elénk: túl szájbarágósan teszi, és ezeket a zárványszerű, magyaroknak szánt kioktatásokat a továbbiakban nem integrálja az előadásba. A második felvonásban például, ahol a színpadi cselekmény már tisztán a vietnami háborúra koncentrál, ezek elő se kerülnek. A kikacsintások, a nézőkre kimutogatás és az irritáló kiszólások (például a 9900 Ft-os jegyárakkal viccelődés) ellenben az egész első felvonást uralják, ahogy a folyamatos eltávolítás és a színházi helyzetre való reflektálás is: Lovas Rozi terhes hasát fogva kesereg azon, hogy 20 előadás után is ezt a szöveget fogja mondani, és a szereplők többször is tudtunkra adják, hogy Claude meghal a végén. Az egészből az jön le, hogy a színészek ezt borzasztóan unják, és bár nagyon szeretnék, hogy zavarba jöjjünk, mi meg se rezzenünk: túl sokszor láttuk ezt már máshol.

Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)
Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)

Mindezen túl átsejlik haloványan egy történet a szülői mintákat elutasító fiatalokról, a családi nyomásra mégis bevonuló, egyetemről kirúgott Claude-ról, egy zavaros szerelmi háromszögről, a halállal való szembesülésről. Részleteiben és nem direkten szájba rágva nagyon is erős pillanatok bontakoznak ki elvárásokról, döntésekről, ellenállás és szabadság kettőséről, ami már-már maga is egy elvárás (miért ne lehetne Claude bevonulása, vagy épp a társadalomba integrálódás egy szabad döntés?), és több rendezői megoldást is kifejezetten élveztünk. A „törzs" tagjai folyamatosan más szerepekben tűnnek fel, csettintésre bújnak konzervatív szülők, az egyetemi hallgatói önkormányzat bíráskodói, a rendőrök, a kiképzőtisztek bőrébe, és egy-egy lineárisan végigvitt jelenet pedig kifejezetten ütősre és viccesre kerekedett. Ilyen például a látogatás a megduplázódó szülőknél, akik tudomást szereznek arról, hogy Claude-ot kirakták az egyetemről, és be kéne vonulnia katonának. Pont az ellenállás, a társadalomkritika marad a felszínt súroló közhely, és pont az épp, hogy megérintett motívumok hatolnak az ingerküszöbnél mélyebbre. Egyik ilyen a halálfélelem témája: ezen a ponton a haj inkább a felnőtté válás szimbóluma, mintsem a lázadásé: akkor kezd el nőni (és nő bele a Hair című slágerbe), amikor a fiatalok a halálra gondolnak. Ehhez kapcsolódnak a Claude halála előtti percek, amiket a rendező az Amerikában hagyott Sheila és Berger kettősével állít párhuzamba. „Épp akkor fogsz meghalni, amikor Sheila otthon hajnalban megfogja Berger bögréjét" - hangzik el a többnyire meleg drogdílert alakító Nagy Dániel Viktor szájából, és ennek a motívumnak egy hosszúra hagyott, remek háborús jelenet ágyaz meg később.

Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)
Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)

Mindez szép, de elég-e pár jól sikerült jelenet, hogy feledtesse az átgondolatlanságot és a valódi kérdésfelvetés hiányát? Az aktualizálás tényleg azt jelenti, hogy felületesen beolvasunk, majd elszaladunk, mint a rosszgyerekek? Ma már elnézően mosolyogva szemléljük a rövidke hippimozgalmat, aminek egyes elemei beolvadtak a mainstreambe, konszolidálódott öregeket és kérdőjeleket hagyva maga után. Például hogy mi a kivonulás tétje, hogy hogyan lehet hitelesen lázadni? Lehet-e 2015-ben? Mi van azokkal a mai magyar huszonévesekkel, akik munka és perspektíva híján kirekesztődnek a társadalomból, és gyakorlatilag ugyanazt az életet élik szintén a szüleik pénzén, mint Bergerék?

Hogy ez az életérzés lehet-e több polgárpukkásztásnál vagy bedrogozott állapotnál, azzal az előadás nem foglalkozik: nehéz is lenne olyan szereplőkkel, akiknek a legújabb divat szerint szabott neonszínű trikói, szakadt farmerei, sortjai és tornacipői leginkább a Sziget trendi fesztiválozóit juttatja eszünkbe, semmint az igazi kívülállókat. (Miért lenne a fiatalos és a divatos egyben lázadó is?) Persze tudjuk, hogy a tarka trapéznadrág és a szőtt tarisznya ódivatú megközelítés lett volna, de ebben az ellentmondásban is a darab idő- és térbeli elhelyezésével kapcsolatos dilemma rejlik: kihez szólnak a magyar cigánykérdésen moralizáló szereplők, akiknek a következő jelenetben már a behívóégetés van napirenden?

Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)
Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)

A második felvonásra ez a kérdés szerencsére eldőlt: inkább megmaradt az előadás eredeti közegében, ennek is köszönhető, hogy a közönség valamennyire elégedetten és elgondolkozva állt fel a székéből. Ebben persze a színészi alakítások is közrejátszottak: Szabó Kimmel Tamás, Lovas Rozi, Nagy Dániel Viktor és Tolnai Hella a színpadon uralkodó káoszban is igyekezett kitenni magáért, bár aki jelenlétével teljes egészében uralta az előadást, az a (többek közt) Sheilát alakító Radnay Csilla volt. Ő képes még a színpadon hason fekve is megjeleníteni a hippi életérzés és polgári értékrend közti ellentétet, de öregasszonyként és Claude anyjaként is lebilincselő, ami pedig az énekhangját illeti, simán lemosná bármelyik képzett hangú sztárt a színpadról. Ebben nyomába se ért egyik szereplő se, és bár a meghosszabbított színpad feletti pódiumon a Hairwaves zenekar kitett magáért, éneklés terén az eredmény nem mindenkinél volt tökéletes. Ezen a ponton meg kell említeni Závada Péter dalszövegírót is, akinek egy ilyen legendás musical esetében különösen nehéz dolga lehetett; fordításai nem is mindig sikerültek legjobban, hol a régimódiság (a címadó slágerben a „loncsos-bozontos" Vackorra, a kölyökmackóra utal), hol az erőltetett trendiség („zsír") fogott ki rajta. A végén a szereplők át is váltanak angolba („Vár a napfény"-ről „Let the sunshine in"-re), mintha maguk se lennének biztosak a fordítás sikerében.

Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)
Hair - Orlai Produkció (Fotó: Tiszeker Dániel)

Valószínűleg nem ezek a Hair-szövegek lesznek azok, amiket zuhanyozás közben dúdolunk majd, és nem is ez az előadás, amelyik überelné vagy legalább frissítené a filmváltozat élményét. Udvariasságból szokás persze azt mondani, hogy az előadás még nem állt össze - Mohácsi János munkáit ismerve a darab bizonyára sokat fog még formálódni a továbbiakban. A zene, a téma és a színészek mindenképp megérdemlik az érlelést. Reméljük, akkorra a most épp aktuális bevándorlózás talán már simán elhagyható lesz.