Szilárda

Egy kamasz a Királydombról

2015.08.10. 09:56

Programkereső

Harminckét évet kellett várnia a közönségnek, hogy az ország legismertebb rockoperája visszakerüljön az eredeti ősbemutató helyszínére, a városligeti Királydombra. Az 1983-as premierben még csak kartáncosként közreműködő Novák Péter idén augusztusban két alkalommal, 18-án és 19-én állítja színpadra az István, a királyt. A rendezővel a próbafolyamatok alatt beszélgettünk.

- Az 1983-as királydombi bemutatón te is felléptél táncosként. Milyen emlékeid vannak arról az estéről?

- Természetesen egytől egyig csodálatosak. Kiskamasz fejjel részt venni egy ilyen, mai napig meghatározó produkcióban leírhatatlan élmény. Már akkor lehetett érezni, hogy van valami a levegőben, mindannyian éreztük a dalokból és a képekből áradó erőt. Nem is annyira a későbbi, vélelmezett aktuálpolitikai értelmezésekre gondolok - szerintem a darab kérdésfelvetései egyébként is időtlenek -, inkább valamiféle szakrális élményre.

- Az ősbemutató óta többször bújtál Torda szerepébe. Milyen érzés most átkerülni a rendezői székbe?

- Értelemszerűen nagyon más típusú felelősség ez. Az persze tény, hogy együtt felnőni a darabbal helyzeti előny, ráadásul, ha a táncos szerepvállalásokat is számolom, legalább hatféle színpadi adaptációban vettem részt. Akarva-akaratlanul is végiggondolja ennyi év alatt az ember, miként oldana meg helyzeteket, szituációkat. De színpadra állni vagy színpadra állítani nem ugyanaz. A legkevésbé sem.

Novák Péter
Novák Péter

- Harminckét évvel az ősbemutató után meg lehet rendezni úgy egy kultdarabot, hogy az ne csak nosztalgiáról szóljon?

- Hadd fogalmazzak először nézőként, amúgy is annak vagyok a legjobb.  A darab - függetlenül attól, hogy történelmi tablóként vagy kortárs környezetben kerül színpadra - kortalan konfliktusok sokaságának története. Emberi, hovatartozási, döntési vállalások, helyzetek szövevénye, ahogyan az egy jó drámához illik. Én személy szerint azt a fajta színházat preferálom, amelyik úgy szembesít egy problémával, hogy közben kérdéseket tesz fel és partnerként tekint rám. Rendezőként is ugyanezt szeretném megvalósítani. Márpedig az István, a király esetében ma is akad bőven min gondolkodnunk. Ezer év távlatából például már nemzetkarakterológiai sajátosságként tarthatjuk számon a szüntelen széthúzást, a hagyomány és a modernitás feszültségeit. Holott sajátos históriánk megkapó pillanatai egytől egyig ezen ellentétek pillanatnyi integrációjából pattantak ki. Tudunk-e meríteni történelmünk tanulságaiból? Tudunk-e együtt élni, és ha igen, akkor miként? Tudunk-e együtt és nem szanaszét létezni? Szomorú vagy sem, ezek a mai napig érvényes válaszutak...    

- Szörényi Levente életrajzi könyvében azt mondta, szerinte borzalmas lett az 1984-es film. Egyetértesz vele?

- Komoly szereptévesztés lenne, ha olyan sarkosan fogalmaznék, mint a zeneszerző, aki a szívét-lelkét beletette a darabba! De azt nem vitatom, a moziverzió inkább emlékeztet egy kiváló színházi közvetítésre, mint egy játékfilmre. Azt azonban tegyük hozzá, hogy a műfajnak nem volt kialakult eszköztára, s azóta sem hemzsegnek a zenés feldolgozások a filmszínházak kínálatában. 

- Rendezőként mennyire kötik meg a kezedet a három évtized alatt rögzült nézői elvárások?

- Hála Istennek, illetve a szerzői szándéknak, ezúttal semennyire. Szörényi Levente és Bródy János azzal az elképzeléssel kerestek meg, hogy a darab történetében először egy oratorikus formára gondoltak, tehát a zene és a szöveg kap prioritást, szemben a megszokott szcenírozással. Nem a nagy formátumú tömegmozgatások, lebilincselő koreográfiák, hanem elsősorban a hangjegyek, a hangszerelés, a versek beszéljék el a történetet. Magam is meglepődtem - különösen a személyemet illetően, hisz köztudottan a tánc világából érkezem -, de azonnal éreztem a koncert-színház szikár műfaji korlátaiban rejlő lehetőséget is. Gondoljunk csak bele, felsorolhatatlanok az elmúlt harminc év színpadi megoldásai, miközben a darabot generációk sokasága fújja kívülről az első hangtól az utolsó szótagig!    

- Tavaly ősszel rendezted meg első operádat, a Figaro házasságát Kolozsváron, most pedig egy kultikus rockoperán dolgozol. Tudatos lépések ezek egy rendezői pálya irányába?

- Nem jellemző rám ez a fajta tudatosság, általában az elém sodródó eseményekből választok, hol jól, hol rosszul. De miután mindig az általam fontosnak tartott gondolatok érvényre juttatását tekintettem célnak, valójában másodlagos kérdés, hogy ez milyen státuszban valósulhat meg.