Etelka, Aletta

Bizalmi légkörben

2015.10.20. 10:18

Programkereső

Mozart, Donizetti, Verdi, Puccini, Wagner, Richard Strauss, francia és operettszerepek – Kovácsházi István univerzális tenor. A Magyar Állami Operaház Kamaraénekese címmel kitüntetett művésszel két évad között a közelmúlt sikereiről kezdtünk beszélgetni.

"A mögöttünk hagyott szezon két fontos premiert hozott számomra" – emelte ki az énekes az interjú elején. "Budapesten A bűvös vadászt; júniusban pedig Bielefeldben a Tannhäuser címszerepét. A bűvös vadász Maxát korábban már énekeltem Németországban, de egy bemutató mindig új lehetőség, és más jellegű felkészülést igényel. A próbaidőszak életem egyik legszebb két hónapja volt. Végre együtt dolgozhattam Zsótér Sándorral, megtapasztalhattam felkészültségét, szakmai hozzáértését, meggyőző színészvezetését. Jó, ha mi, operaénekesek is találkozunk ezzel a fajta rendezői hozzáállással. Németországban ugyan kezdettől sok részem volt ebben, itthon viszont korábban alig. Ritka az ilyen mélységű közös munka. Egyébként is rajongok a színházért. Amikor csak tehetem, szájtátva nézem a prózai előadásokat, a kollégák teljesítményét... Talán nem sértődnek meg, ha kollégaként említem őket. Mindig vágytam rá, hogy olyan rendezőkkel dolgozhassam, akik az operaszínpadra is képesek átvinni az egyéni látásmódjukat."

– Sok művész éppen azt nehezményezi, hogy a rendezők nincsenek tekintettel rájuk, extrém ötleteikkel, beállításaikkal még az éneklést is megnehezítik.

– A 21. század elején nem szabad fennakadnunk ilyesmin. Renitensnek tűnhet, amit mondok, és ebben bizonyára része van a Németországban eltöltött hat évnek is, de szerintem annyira audiovizuális lett a műfajunk, annyira pörög a világ, hogy nekünk is alkalmazkodnunk kell. A közönség elvárja, hogy megfeleljünk korunk kihívásainak. Leegyszerűsítve két fő irány létezik kint is, de a muzeális értékként megőrzött tradicionális látványszínházi produkciókból mára nagyon kevés maradt. Jellemzően a rendezői színház határozza meg a német operaéletet. Egy modern koncepciótól persze nem lesz feltétlenül jó a színpadra állítás. Minden a mögöttes tartalomtól, a rendező hozzáállásától, hitelességétől és színészvezetési képességétől függ. Nincs értelme a régi és a modern szembeállításának, csak jó vagy rossz előadásról beszélhetünk.

– A Tannhäuser milyen szempontból volt meghatározó?

– Mérföldkő az életemben, egy lépcsőfok a Wagner-szerepek sorában. Talán belépő a későbbiekhez. Fantasztikus élményt jelentett. A rendező, Jochen Biganzoli elképesztően felkészült a wagneri életműből. Az operával a napjainkat érintő problémákról szólt, és egy pillanatra sem engedte, hogy a néző figyelme elterelődjön. Ugyan többen óvtak ettől a szereptől, de már a felkészülés alatt éreztem, hogy a Tannhäuser nagyon passzol a hangomhoz és az egyéniségemhez. Amikor véget ért az előadás, nemhogy fáradtnak nem éreztem magam, legszívesebben kezdtem volna elölről.

– Bővülő repertoárja kapcsán Kónya Sándor sokoldalúsága jutott eszembe.

– Itthon most először hallom ezt, de Németországban már többen említették, hogy a Kónya-féle vonalon haladok. Örömmel tölt el, amikor érzem, hogy jólesik egy szerep. A tanulás, a korrepetitorokkal való munka persze időigényes, macerás folyamat. Wagnernél rengeteg a szöveg, amelynek tradicionális kiejtését is tökéletesíteni kell. Óriási koncentrációt igényel a felkészülés. A németek egyébként ezen a téren is nagyon ügyelnek a pontosságra, a részletek kidolgozására. Hálás vagyok Petrovics Emilnek, aki annak idején operaigazgatóként elindított a wagneri úton. Azt mondta: ugyanúgy kell énekelni, mint Mozartot, csak kicsit hangosabban. Végül A nürnbergi mesterdalnokok Stolzingi Walterének köszönhetően kerültem ki Mannheimbe... Németország nélkül nem biztos, hogy itthon így alakult volna a pályafutásom.

– Mit szólt a kamaraénekesi címhez?

– Meglepődtem. Hívtak a színházból, hogy Max áriájával fel kellene lépnem az évadzáró Csillagóra gálaesten. Két Tannhäuser között éppen itthon voltam, boldogan vállaltam. Az aznap délelőtti próbán kezdték el sugdosni a kollégák, hogy talán én kapom a díjat... Nagy megtiszteltetés.

– A következő évad milyen feladatokat, újabb próbatételeket tartogat?

– Októberben Bielefeldben lesz még egy Tannhäuser-sorozatom; itthon pedig rögtön beleesem egy másik Wagner-darabba, A Rajna kincse Logéját énekelem. Nagy örömömre az Opera úgy gondolta, hogy az olasz repertoárban is foglalkoztat, így a régi szerepek közül visszatér Pinkerton és Cavaradossi. A denevér örök szerelem, mert operettet játszani álom és kiváltság. Megtanít az arányok betartására. Tavasszal egy új szerep, A walkür Siegmundja vár rám, utána ismét a Parsifal, A bűvös vadász Maxa és Az árnyék nélküli asszony Császára.

– Friss operaházi Kamaraénekesként hogy látja a pályafutását? Elégedett?

– A világsztárság nem vonz. Számomra sokkal lényegesebb az alkotóstáb, a csapat. Fontos a művészi találkozás, a bizalmi légkör: szeressék, becsüljék egymást azok, akiknek egyetlen célja, hogy fantasztikus előadás szülessen. Csak együtt vagyunk képesek a csodákra. Igazán ez ad erőt és energiát a következő évekre, a következő feladatokhoz.