Lázár, Olimpia

Betekintés a versailles-i udvarba

2016.03.27. 07:21

Programkereső

A Müpa kitalált egy korhű hangszeres előadásokkal megfertőzött hallgatóknak szóló programsorozatot, amihez, évről évre, egy rendes tematikát is kapcsolt. Idén, március 2-6. között a francia zenéről szólt a fesztivál.

A magas színvonalú, a magyar régi zenés mozgalomra nagy hatást gyakorló soproni fesztivál sajnálatosan agonizál, a fertődi nem tudott még nagy tömegeket vonzani, vagyis az egyre erőteljesebb magyar régizenés mozgalomnak nem volt, nem maradt kiemelkedő fesztiválja. Ha körbenézünk, a szomszédos országokban (és most ne csak Ausztriára gondoljunk) mennyi van, és milyen színvonalú, akkor ez felettébb sajnálatos esemény.

pzs 20160306 isbe 001
Fotó: Pályi Zsófia

Vajon mikor hagyja el ez a fesztivál a Müpa nem szűkös, de mégiscsak a belvárostól elég messze eső tereit, mikor vonz majd be kvázi laikusokat, olyanokat is, akiknek mondjuk Mondonville neve nem sokat mond. A fesztivál kísérőrendezvényeit legalábbis ki lehetett volna vinni az utcára, tágasabb terekre. Számos nagyon érdekes, felszabadító hatású volt ezek között.

Húzónévnek idén a Poème Harmonique együttest mondtam volna. Ők a francia barokk két nagyságának, Lullynek és Charpentier-nek Te Deum-ait adták elő.

pzs 20160306 isbe 011
Fotó: Zsofia Palyi

Most nem volt semmi cirkusz. Ugyanis előző alkalommal egy komplett artista csoportot hoztak magukkal, hogy felidézzék a gáláns idők karneváljait, vásárait. Nem csak zenével, hanem akrobatikus mutatványokkal is. Az első Te Deum – Charpentier műve – az ismertebb, mondhatni ez az egyik legismertebb francia barokk mű, mivel első frázisa volt az Intervíziós Közvetítések szignálja. Még ma is a fülünkben cseng az a vaskosabb előadás. Ám ha a két Te Deum közül kellene választani, mindenképpen azt a változatosabb, érdekesebb, gazdagabb művet választanám, Lullyét, ami szerzőjének végzetét is okozta. (Ha valaki látta a nagyszerű A király mulat című filmet, emlékezhet, XIV. Lajos zenésze ezt játszván ütött a lábára tamburbottal, és ez az ütés okozta a halálos vérmérgezést.)

pzs 20160306 isbe 010
Fotó: Pályi Zsófia

Helyben is vagyunk: a francia udvari zenénél, a Napkirály udvaránál, olaszból lett vérbeli francia, és franciából lett, kissé elolaszosodott szerzőknél. E fesztivál legfontosabb eseménye ugyanis egy ilyes (olasz hatások alól magát kivonni nem tudó, és az alól magát kivonni nem is akaró) szerző művének, Mondonville Isbéjének bemutatása volt. Nem is a Vincente Dumestre vezette együttes koncertje, hanem ez az újvilági bemutató koronázta meg az eseménysorozatot.

pzs 20160306 isbe 008
Fotó: Zsófia Pályi

Mondonville érdekében gyakran jártak már közre magyarok: emlékezhetünk kiváló Hungarotonos kamarazene felvételekre és az utóbbi idők egyik legfontosabb magyar „érintettségű” hangfelvétele pedig az, amin Vashegyi György és együttese – ők abszolválták az Isbé bemutatót is - Mondonville Motettáit mutatja be.

Az Orfeo Zenekar és Purcell kórus egyre jobban érzi, hogyan kell francia barokk zenét játszani. Egyre jobban tudják, mit jelent a nem a frázisokra, hanem minden hangra kitalált, tulajdonképpen nagyon mesterkélt, de éppen művisége folytán lenyűgöző díszítés. Ha a tavalyi Rameau-előadások nem is győztek meg teljesen arról, hogy nekik francia barokk zenét is kell játszaniuk, most már azt gondolom, vétek lenne azt kihagyni az alaprepertoárjukból. Persze most is érezni lehetett, hogy még egy pár próba elkélt volna. Hogy ez egy majdnem tökéletes előadás lenne, ha mondjuk még két hét próba az együttes rendelkezésére áll. Nem tudom, a korban a leginkább otthonosnak tekinthető Les Arts Florissant mennyit gyakorolhat, de úgy gondolom, körülbelül tízszer ennyit: és ez elsősorban a hallható, de nem vészes különbség oka. Ám az Orfeo zenekar (élén a kiváló Simon Standage-el) olyan energiával, türelemmel és koncentrációval játszotta ezt a minden szempontból roppant

pzs 20160306 isbe 004
Fotó: Zsófia Pályi

hosszú (mindenkit nézőt és előadókat is megterhelő) művet, hogy ezeket az árnyalatnyi különbségeket sem nagyon lehetett most érezni. Mindenképpen megérdemelné a nem csak hazai, hanem a szélesebb körű nemzetközi elismerést is ez az előadás. Magyarul, reméljük, hallhatjuk majd lemezen.

Az, hogy az együttes, a kórus és a zenekar is, ilyen sokat javult, még egy év alatt is, szerintem nem csak Vashegyi György karmesteri, hanem Vashegyi György szervezői munkájának is köszönhető: régóta együttműködnek a Versailles-i Barokk Zenei Központtal, még konkrétabban annak zenei mindentudójával Benoit Dratwicki-vel, és ez az együttműködés látszik beérni a lemezen és a mostani előadáson is. Amennyire utána tudtam nézni (nem tölthető le olyan könnyen az Isbé kottája, mint egy Chopin prelűdé), nem minden maradt meg Mondonville egyébként nem túl sikeres operájából. Túl olasznak találtatott a korabeli ítészek ízlése szerint, de hát a korabeli ítészek legalább annyira nem voltak függetlenek, mint a magukat függetlennek tartó maiak: ki tudja, pontosan kik és mik befolyásoltak őket; egyébként nem tévedtek, valóban elég olaszos a mű, csakhogy ez az olaszosság, könnyedség, modor éppen előnyére válik. Az Isbé még bővebb terjedelmű: Vashegyi György és segítője egyes táncokat meg is vághatott (ha jól sejtem), itt-ott rövidített: de hát e darab így is igénybe veszi a nézőt. Hosszú, főleg így, táncok, balettek, színpadtechnika nélkül, natúr előadva. Hosszú, néhol kicsit – mivel a történetnek nincs húzása – enyhén unalmas is (a prológ eltart vagy negyven percig), de ez korántsem a zenének tudható be. Reveláló felfedezés, nagyszerű mű az Isbé. Mondonville-nek eme a tragédie lyrique és a tragédie en musique jegyeit is magán viselő műve alapján ott a helye a legnagyobb operaszerzők között.

pzs 20160306 isbe 003
Fotó: Pályi Zsófia

Nem csak rövidíteni kellett, éppen a hebehurgya és nehezen követhető történet, a hossza miatt, de néhol pótolni is, egy-egy kíséretet, hangszerelést. Vashegyi György legutóbbi Monteverdi előadása is azért volt olyan remek élmény, mert egészen merész és érdekes hangszereléssel kísérletezett (igencsak felturbózott continuo szólamokkal). Itt, az Isbében, különösen az air-ek, tambourinok hangszerelése volt rendkívül hatásos, különösen az ütősöknek, a fúvósoknak köszönhetően.

És röviden arról, mely részek is voltak kivételesen nagyszerűek: először is, ez az egész bugyuta pásztorjáték, tulajdonképpen arról szól, hogy Isbé és Coridon milyen nehezen talál egymásra. Mennyi félreértésen és sértődésen és akadályon kell áthatolniuk ahhoz, hogy egymáséi lehessenek: ám a végén, egy olyan záró kórussal, egy olyan duettel ünneplik a szerelmet, amit bármikor elhallgatnék, tekintve, hogy ez az egyik legszebb európai szerelmes zene.

pzs 20160306 isbe 007
Fotó: Pályi Zsófia

Az Isbét éneklő Katherine Watson rendkívüli kifejezőerővel bíró, énekesnő, hangja érzéki, könnyed, a Coridort adó Reinoud van Mechelen pedig méltó párja volt. Ám nem a főbb szerepet éneklők voltak az énekesek közül a legkiemelkedőbbek, hanem az akadályokat gördítő Adamas megformálója, Thomas Dolié, illetve a Kéjt és Charitét éneklő, csodásan koloráló, egészen elképesztő, magabiztos csúcshangokat produkáló Chantal Santon-Jeffrey.

Az első felvonás kiemelkedő eseménye volt a triangulummal megbolondított Air, az egyébként elcsúszásokra hajlamos fuvolisták összjátéka, a tambourinban. A másodiké Adamas áriája, illetve az erdő zúgásának megjelenítése. A harmadiké Charité áriája és a csörgődobos, vidám, pergő air. A negyediké a kórus vérbő és ál-fegyelmezetlen bőgése. Az ötödiké pedig a kegyetlen, zúgó vihar, majd a megkönnyebbülést hozó zárlat.

Vashegyi György a Fidelio-Kultúrpercek kamerája előtt beszélt a műről. 

Bár hiányoztak a táncosok a színpadról, azok, akik miatt igazán korhű és vidámító lehetett volna az élmény, ha lecsukta az ember a szemét, el tudta képzelni a Napkirály udvarának vad pompáját, a villogó színeket, a pazar színpadképeket, bele tudott merülni ebbe a rendkívül (rendkívül kifinomult) világba. Vashegyiék úgy játszottak, hogy leperegjen előttünk az a nagyszabású és szélesvásznú barokk film, aminek Európa egyik legpompázatosabb udvara a főszereplője, egy olyan udvar, ami nem csak mai zenei ízlésünkre, de még a konyhánkra, arra, hogy mit főzünk, is kihatott.