Valér

„Te nem játszod, te éled a szerepet!”

2016.03.27. 08:20

Programkereső

Honnan ered mindaz a tapasztalat, amit az előadó a színpadon megjelenít? Miért kell teljességgel megélni, és miért nem elég csak eljátszani egy szerepet? Hogyan érnek össze a különböző zenei utak, és alkotnak egységet a különböző műfajok egy operaénekesnő életében? Rost Andreával a Csárdáskirálynőről, Japánról, a Székely fonóról és Andor Éva újra megtalált üzenetéről is beszélgettünk.

- Épp a Bajazzókra próbálsz, amelyben nemsokára ismét hallhatunk az Operában. Milyen érzés újra Neddának lenni?

- Nagyon szeretem ezt a karaktert, hihetetlenül izgalmas nő, aki feloldhatatlannak tűnő ellentmondással küszködik színpad és szerelem között. Nem tudja, melyiket válassza, melyik az, ami a lelkének, a szívének fontosabb. Végül nem tud dönteni – ebbe hal bele. Hiszen ha úgy döntene, hogy nem foglalkozik mással, csak a színpaddal és a férjével (akit nem szerelemmel szeret, csak tisztel, és hálás neki), minden másképp alakulna. A szerelem azonban külön utakon jár, Nedda pedig későn hoz csak döntést. Nem tudja, hogy nem játszhat a másik igaz érzelmeivel – abból csak baj lesz. Nem hajlandó komolyan venni a helyzetet, és nagyon későn jön csak rá arra, hogy nem lett volna szabad játszania.

Rost Andrea Dobos Tamás2
Fotó: Dobos Tamás

- Ha már színpadról van szó: egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy az éneklés számodra azt jelenti, hogy megmutathatod azt, ami egy darabbal kapcsolatban a lelkedben van. Honnan jön, miből táplálkozik benned mindaz, amit a színpadon megjelenítesz?

- Talán az előző életeimből, az előző lelkeim tapasztalataiból ered. Nem tudom például, hogy miért vagyok zenész, mikor soha senki nem volt zenész a családban. Azt gondolom, hogy a lelkemben olyan dolgok is lakoznak, amelyeket nem tapasztalhattam meg, és amelyek inkább egy megmagyarázhatatlan őstapasztalásból erednek. A génjeimben hozom mindezt magammal és a DNS-emben – abban a fantasztikus spirálban, ami maga az élet. Úgy érzem, hogy ezek a tapasztalatok valahonnan nagyon mélyről jönnek.

- Amikor legutóbb beszélgettünk, még csak készültél a Csárdáskirálynőre, amelynek azóta többször is énekeltél Bécsben. Milyen tapasztalataid voltak a darabbal?

2 resize

- Maga a szerep nagyon izgalmas volt, és először talán ijesztő is, annyira más. Nem voltam még operettdíva, most mégis egyszerre táncoltam, énekeltem, szöveget mondtam – és mindezt ráadásul nem az anyanyelvemen. Nehéz feladat volt, amivel meg kellett szenvednem, de rengeteget tanultam vele, és borzasztóan élveztem a végére. Nagyon boldog voltam, mikor egy osztrák kollégám – aki Feri bácsit játszotta – a premieren megfogta az arcomat a takarásban, és ezt mondta: „Te nem játszod ezt a szerepet, te vagy a Csárdáskirálynő! Te nem játszod, hanem éled a szerepet!” Ez hatalmas dicséret volt, és inspiráló is arra nézve, hogy jó, amit csinálok, és valóban érződik az, mennyire benne vagyok, és mennyire élvezem az előadást.

- Tavasszal Ja pánban is énekled a Csárdáskirálynőt – egy olyan országban, amelyhez nagyon sok szállal kötődsz. Hogyan alakult ez a szoros kapcsolat?

- 1997 óta minden évben járok Japánban, van, hogy egy évben többször is. Fantasztikus az ottani közönség, nagyon megszerettek engem, a mai napig hűségesen szeretnek, és ezért tényleg sokat éneklek nekik. Jövőre tanítani is fogok: egy hosszabb énekkurzust tartok majd a Kirishima fesztiválon Kyushu szigetén, ami egy fantasztikus hely. Tavaly már adtam ott koncerteket, jövőre pedig elkezdődik a mesterkurzus, amelyen azt szeretném, ha az énekesekkel egy darabbal foglalkoznánk, és a zárókoncerten nemcsak áriákat, hanem jeleneteket is előadnának növendékek. Nagyon szeretem egyébként a japán kultúrát, a gasztronómiájukat – mindent úgy, ahogy van. Az összes nagy szerepemet elénekeltem náluk, tavaly ráadásul a Figaro házassága grófnőjeként a budapesti Opera japán vendégszerepelésén is ott voltam, jövő ősszel pedig talán két további darabban is fogok ott énekelni.

- A tanítás is épp aktuális téma, hiszen nemrég Szegeden tartottál mesterkurzust az ottani növendékeknek. Mi az, amit ilyen rövid idő alatt a legfontosabbnak tartasz átadni azoknak, akikkel kapcsolatba kerülsz?

- Más az, amit én szeretnék, és az, amit a növendékek a leginkább elvisznek magukkal. Szegedre borzasztóan nyitottan, nagyon szorgosan érkeztek az énekesek, nagyon élveztem a velük töltött időt. Úgy éreztem, hogy általános probléma, mennyire nehéz egy szép hosszú legatót énekelni. Fontos, hogy nem szabad sötétíteni sem a hangjukat, és a támasztásra is nagyon oda kell figyelniük. Természetesen foglalkoztunk az interpretációval is, azzal, hogyan is kell hozzányúlni egy zenei anyaghoz, egy áriához vagy egy dalhoz. Nagyon lényeges, hogy az énekes mindig gondoljon valamire: nem elég szép hangokat énekelni, hanem készenlétben kell lenni, hiszen csak a gondolat indíthatja el a következő dallamívet. Mindig pontosan kell tudnia az előadónak, hogy miről énekel.

- Az operák mellett mindig van valamilyen izgalmas projekted, amellyel kilépsz a megszokott keretek közül: ősszel Frenák Pállal adtál egy különleges estet, néhány hét múlva pedig a Zeneakadémián lépsz fel egy Kortárs népzene című műsor keretében.

- A Pannon Dalokkal pár évvel ezelőtt már dolgoztam együtt Szokolay Dongó Balázzsal, aki „minden csövön zenél”. A műsoron szereplő Bartók- és Kodály-dalok ismert népzenei motívumok számomra, amelyeket a zenészek dobnak majd fel egyfajta nagyon kortárs, más irányból közelítő attitűddel. A Pannon Dalokban anno a klezmer zene, jiddis dalok keveredtek azzal a fajta hangszereléssel, amelybe aztán belevittük a magyar zenéből a cimbalmot is. Pontosan ezt akartam az egészben megmutatni, hogy mennyire egyek vagyunk a zenében: egy cigány dalt is el tud játszani egy klezmer és egy magyar zenekar, magyar népzenei gyökerekkel. Semmi nem választ el minket, csak a politika. De azt gondolom, hogy a zene megoldaná ezeket a problémákat is. Csak többet kellene dalolni.

- Ennek ellenére sokak szemében mereven elválnak a különböző műfajok, egy népzenész csak népzenét játszik, egy operaénekes csak operát énekel. Hogy alakult, hogy benned ez a sok különböző út mégis szabadon, természetesen összeér?

- Talán ezzel is összefügg az, amit Andor Éva üzent nekem a felhőkből, onnan, ahol ő már pontosan tudja, mi miért történik az életünkben. Mikor megtudtam, hogy a jövő évadban a Székely fonóban fogok énekelni, hazamentem, és a kezembe akadt egy kis könyvecske, Kodály Zoltán: Énekszó – Dalok népi versekre. Milyen érdekes, hogy épp akkor, mikor megkaptam a Székely fonót. Kinyitottam, és nagyon meghatódtam, úgy éreztem, hogy Andor Éva üzente nekem azt, amit még 1985-ben – mikor még csak másodéves voltam a Zeneakadémián – beleírt. Sok sikert kívánt, sok boldog dalolással. Nagyon szép volt ezt az üzenetet újra olvasnom, és nagyon megköszöntem neki, hogy épp most került a kezembe. Ha premierről van szó, egy Pillangókisasszonyt például mindig jobban szerettem volna, most azonban éreztem a Kodály-művel kapcsolatban, hogy nekem ezt csinálnom kell. Ez Évának is nagy szerepe volt: ő volt a Lány, csupa nagybetűvel, és gyönyörűen énekelt. Ez az üzenet elmélyítette a Székely fonóval való kapcsolatomat, ami így nemcsak egy előadás lesz nekem, hanem egy olyan feladat, amit őmiatta is meg kell csinálnom. Mintha ő adta volna át a szerepet nekem.

Nedda szerepében Rost Andrea lép fel március 27-én az Erkel Színházban. Váltsa meg jegyét a Bajazzók előadásra ide kattintva.

- Megfogott egy korábbi gondolatod, mikor arról beszéltél, hogy az opera, a színház tulajdonképpen arról is szól, hogy engedjük megélni az érzelmeinket. Hogyan segíthet ebben ma az opera az embereknek, a közönségnek?

- Csak mi, előadók tudunk nekik segíteni. Olyan énekeseket kell látniuk a színpadon, akik nemcsak a zene interpretálásával vannak elfoglalva, tehát nemcsak énekelnek, hanem szerepet játszanak. Rajtunk múlik, hogy a nézők át tudják-e adni magukat. Nekünk kell tudnunk annyira koncentrálni a dolgunkra, hogy őket is behúzzuk ebbe a koncentrációba, és minden más megszűnjön körülöttük. Olyan ez számomra, mint amikor egy jó filmet nézek, és a végén már nem tudom, hogy néztem vagy éltem, ami történt. Ugyanez történik, mikor álmodunk: van, hogy fölébredünk, és már akkor azt hisszük, hogy amit láttunk, nemcsak álom volt, hanem valóban megtörtént. Talán így tudjuk a közönségnek azt a fajta élményt adni, amitől igazán az érzelmeik mozdulnak meg – mert mindenkiben vannak. Van, akinek egy kicsi bort kell inni ahhoz, hogy jobban ellazuljon, és átadhassa magát, van, aki csak ilyenkor mondja el igazán a fájdalmait, az örömét, a gondjait. Máskor mindenki tartja magát. Azt hiszem, hogy ennek a fajta állandó kontrolláltságnak kellene megszűnni akkor is, ha az ember belép az operába vagy egy színházba. Én mindig úgy megyek színházba, hogy teljességgel hagyom magamra hatni a darabot, és azt keresem, hogy mi az, ami engem megmozdít, ami az én lelkemet érinti meg. Soha nem a közönséggel van a baj. Ők csak annyit tehetnek, hogy nagyon felkészülnek az előadásra, és tudják, mire jönnek el, mi fog történni a műben. Tudatos nézőkre, tudatos közönségre van szükség. A tudatos vásárlóról sokat hallunk, de nemcsak arra kell, hogy neveljenek minket, hogy kell a legjobb tejet és sajtot kiválasztani. Nézzük meg azt is, mi az, amit a lelkünk, az agyunk, az érzelmeink fogyasztanak. Erre is fel kell készülni.