Zsuzsanna

"Az operát nézni számomra nem érdekes"

2016.07.22. 09:32

Programkereső

Saját 2015/2016-os szezonjának befejezéseképp, jól megérdemelt nyári szabadsága előtt lép fel a Margitszigeten a Brazíliában született német tenor, Martin Mühle. Gondolták volna, hogy nem szívesen jár operaelőadásokra, és új szerepre készülve inkább régi felvételeket hallgat, mint kortárs kollégáinak lemezeit?

- Több évig volt a mannheimi opera tagja, az elmúlt évadban azonban szabadúszó lett. Hogyan változtak az elfoglaltságai?

- Így van, két évig tartoztam a társulathoz, tavaly nyár óta vagyok szabadúszó. Sao Paulóban énekeltem szeptember-októberben, aztán Sankt Gallen következett, majd több németországi fellépés, végül pedig Grazban dolgoztam. Szóval nagyon sok minden történt, szerencsére nagyon elfoglalt voltam, különösen az utóbbi fél évben, úgyhogy a budapesti koncert után jöhet is a családi nyaralás, két hét Umbriában.

- Mennyire válogatós? Ha érkezik egy ajánlat, mit vesz figyelembe a döntésnél – például a budapesti fellépés esetében?

- Sokan emlékeznek az első, 1990-es római Három tenor-koncertre, Pavarottival, Carrerasszal, Domingóval. Azóta komoly hagyománya lett ennek a speciális, de mindig nagy sikert arató műfajnak. Nagyon örülök és megtiszteltetésnek tartom ezt a felkérést, hogy részese lehetek egy

ilyen különleges estének. Az ismert és kedvelt, sokszor énekelt és sokszor halott áriák és dalok épp az ismertségük miatt jelentenek kihívást. Adott a nyár, a csodálatos melódiák, a tenorrepertoár legszebb darabjai, a kiváló kollégák, a zenekar, és remélem, a közönségnek maradandó, nagyszerű élményben lesz része! Magyarország, különösen Budapest híres a zenei kultúrájáról, azt hiszem, elég csak az operett világsikerét említeni, Kálmán Imrét, Lehár Ferencet, akiknek a darabjaiban szintén énekeltem.

- Ön szerint a három tenor-koncertek kiknek szólnak: a hardcore operarajongóknak, vagy inkább az a céljuk, hogy a műfajt népszerűsítsék, azt új közönséggel ismertessék meg, új nézőket nyerjenek meg az operaházaknak?

- Már Caruso óta nagy a népszerűsége a tenorkoncerteknek, és ebbe mindkét ön által említett cél belejátszik. De azt hiszem, a szórakoztatás mellett az új hallgatók, nézők megnyerése nagy fontossággal bír. És épp ezért kell az ilyen a gálákon az énekeseknek magas színvonalon teljesíteni, igazán kiemelkedő teljesítményt nyújtani, a repertoár legnehezebb és legszebb darabjaival bizonyítani.

- Néhány slágerszámot mindhárman együtt énekelnek Budapesten. Mennyire fontos az a fajta összhang, amit kémiának is neveznek?

- Inkább a karmesterrel és a zenekarral kell egymásra hangolódnunk. Nekünk, tenoroknak, úgy fogalmaznék, jól meg kell értenünk egymást. Ha a közönség azt látja, jól érezzük magunkat, a színpadi hangulat átragad a nézőtérre, ami a közös zárószámokban csúcsosodik ki és válik igazi ünneppé. Valószínűleg az énekesnőknél ez egy picit nehezebb, mi, fiúk ebből a szempontból jóval egyszerűbbek vagyunk. (Nevet.)

- Meglehetősen nagy hangi, fizikai és pszichés igénybevétellel járó szakma az operaénekesé. Hogyan tréningezi magát, hogyan készül fel egy-egy koncert vagy előadás előtt?

- Nem egyszerűen szakma ez, hanem örömforrás, szenvedély, hivatás, amit ha az ember szerelemből csinál, nem munkának éli meg. De valóban, sokoldalú felkészülést igényel. A beéneklés és a napi vokális gyakorlás elengedhetetlen, mert az emberi hangot állandó kondícióban kell tartani amellett, hogy nagyon sérülékeny eszköz, vigyázni kell rá, miközben bizonyos a külső körülményeket nem tudunk befolyásolni. Elég egy megfázás vagy a szárazabb levegő, jön a betegség, a fellépést pedig le kell mondani. Sportolok rendszeresen, és persze minden fellépés előtt vannak bizonyos tornagyakorlatok, amelyeket elvégzek. A koncertek és előadások előtt lelki ráhangolódásra is szükség van, erre is kell időt szánni. Mindezeket figyelembe véve igazán felelősségteljes életet kíván ez a pálya. De épp ez az egyik szépsége.

- A koncertpódiumok vagy az operaszínpadok állítják nagyobb kihívás elé?

- Egyértelműen a koncertpódiumok. A színpadon ott vannak a kollégák, van egy darabbeli helyzet, belebújik az ember a karakter bőrébe, eljátszik valakit. A koncerteken az ember egyedül áll, csak magára számíthat, az áriák által lelkileg lemeztelenedik a közönség előtt.

- Énekelte és énekli a tenorrepertoár klasszikus szerepeit. Melyik áll önhöz a legközelebb

- Don José az egyik kedvenc szerepem, mert komoly változáson megy át a karakter a történet folyamán, ami színészileg jelent kihívást, nem is beszélve arról, hogy zeneileg mennyire hálás figura. De talán Puccini az a zeneszerző, aki a legközelebb áll hozzám: az ő zenéje az érzelmi állapotok teljes palettáját bemutatja, nagyon pontosan megfogalmazva, nagyon átélhetően.

- Hamarosan debütál Lohengrinként. Hogyan készül az új szerepre?

- Bár már énekeltem Siegfriedet, túl nagy tapasztalatom Wagnerben, egyáltalán: a német repertoárban nincs, ezért is izgalmas ez a Sankt Gallen-i feladat, amit álomszerepnek is mondhatnék. Ami a felkészülést illeti, először is utánaolvasok a zeneszerzőnek, a kornak, amelyben élt, aztán szöveget tanulok, zongora mellett rögzítem a szerepet. Felvételeket hallgatok, főleg a harmincas, negyvenes, ötvenes évekből, hogy a zenéhez és a karakterhez közelebb jussak. Nagyon szeretem a régi tenorokat, különösen Kónya Sándort, aki véleményem szerint minden idők legjobb Lohengrinje, ráadásul az olasz és a német repertoárban is otthonosan mozgott, mindkettőt hitelesen énekelve, képviselve. De sokat hallgatom James Kinget vagy Lauritz Melchiort is.

- Említette Kónya Sándort. A jelenlegi magyar operaéletet is figyelemmel kíséri?

- Őszinte leszek: nem túlságosan, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem vagyok jó operaközönség. Ha színházba megyek, az biztosan prózai vagy táncelőadás, vagy hangverseny. Az operát nézni számomra nem érdekes, nem izgalmas. Csinálni viszont a lehető legjobb dolog az életben!

Felkeltettük érdeklődését? Váltsa meg jegyét egyszerűen a PORT.hu felületén!