Pandora, Gabriella

Sosem játszhattam el a My Fair Ladyt

2016.10.12. 13:23

Programkereső

November 26-án Dédelgetett álmaim címmel különleges jubileumi előadásra készül Kállay Bori. A hazai zenés színjátszás nagyasszonya ezzel az esttel ünnepli pályafutása ötvenedik évfordulóját. A művésznővel a Vigadóbeli est előkészületeiről, a debreceni és budapesti évekről, döntésekről, eltökéltségről, hitről és vágyakról beszélgettünk.

- Milyen programmal készülsz az estre?

- A megvalósult és a meg nem valósult álmaimról fogok beszélni, énekelni, táncolni. Húsz évig voltam vidéken színésznő, így sokat és sokfélét játszhattam. Ötven év alatt, csaknem minden műfajban megmutathattam magam, és ebből adok ízelítőt a közönségnek.

- Vannak meg nem valósult álmaid?

- Persze. Dédelgetett álmom volt például a My Fair Lady, de mindig úgy alakult, hogy a színház, ahová szerződtem, épp előzően játszotta, vagy akkor vette elő, amikor már elmentem onnan. De micsoda kárpótlás volt, amikor a lányom játszhatta el Elizát! Másodéves főiskolás létére! Azt hiszem, az volt a legszebb színházi este az életemben.

Kállay Bori
Kállay Bori

- Kik lesznek a partnereid a jubileumi esten?

- Ez egy kétrészes est, amelynek főszereplője és műsorvezetője is vagyok. Legyen meglepetés, kik lesznek a vendégeim, de lesznek, nem is kevesen. Az is bizonyos, hogy a Budapesti Operettszínház zenekara és balettkara is közreműködik. Bevallom, nagyon jól esik, hogy a színházam mögém állt. Az ő segítségükkel, valamint Dr. Vadász Dániel producer értő és szerető gondozásával, no meg a Vigadó készségével valósulhat meg ez a gálaest.

- Az elmúlt ötven évre elégedetten gondolsz vissza? Nincs benned hiányérzet?

- Annak ellenére, vagy épp azért, mert húsz évig vidéken játszottam, elmondhatom, hogy boldog és sikeres színésznő voltam és vagyok. Sosem voltam kétségbeesve, ha a pályámon csöndesebb időszak következett, mert tudtam, zenés és prózai színpadon egyaránt megállom a helyem, a szerepek megtalálnak, szükség lesz rám. Azt gondolom, ennek az ötven évnek így kellett alakulnia. Döntéseimmel magam is alakítottam a pályámat. Soha nem fontolgattam utólag, hogy valamit nem kellett volna megtennem. Mindig feszegettem a határaimat, mindig kicsit magasabbra próbáltam tenni a lécet. Úgy érzem, többnyire sikerrel...

- Nem vágytál arra, hogy fővárosi művésznő lehess?

- Dehogynem. Pályakezdőként nagyon szerettem volna Budapesten lehetőséget kapni és mondjuk az Operettszínházban játszani. De így utólag, úgy vélem nem baj, hogy akkor nem sikerült. Lehoczky Zsuzsa, Galambos Erzsi, Kovács Zsuzsa, Oszvald Marika – ebbe a csapatba ötödiknek?! Debrecenben első voltam és azt a szakmai utat járhattam be, amire vágytam. És lám, negyvenhárom év után, megtalált az Operettszínház. Bár 1985 óta Budapesten vagyok, nyolc éve hívtak meg először. Pontosabban Kerényi Miklós Gábor hívott a Csárdáskirálynő Anhilte szerepére. Nagyszerű lehetőséget kínált és én a mai napig is végtelenül boldog és hálás vagyok érte.

- Az volt a bemutatkozásod az Operettszínházban?

- Igen. 2008-ban játszottam először színházi előadásban itt, bár különböző tévéfelvételek és gálaestek alkalmával már több ízben léptem az Operettszínház színpadára, szerepeltem az itteni kollégákkal és karmesterekkel. De úgy látszik, a színpadi szerepnek akkor jött el az ideje. Valahogy, mint oly sok más az életemben, ez is egyszer csak megtörtént. A Csárdáskirálynő mellett, később kaptam musical szerepeket is. Élmény volt például az Elisabethben Zsófia főhercegnőt játszani. Egyszóval: nagyon jó itt, úgy érzem befogadtak és számítanak rám.

- Te, aki énekelted a Csárdáskirálynő címszerepét, most Edwin herceg édesanyját, Anhiltét formálod meg. Milyen érzés ez?

- Azt hittem, ha meghallom azokat a számokat, amiket egykor én énekeltem, fájni fog a szívem. De őszintén mondom, inkább az a jóleső érzés van bennem, hogy én is megkaptam már ezt színészi életemben. Így vagyok a Csárdáskirálynővel is. Nem facsarodik össze a szívem, amikor az Emlékszel még-et éneklik a szerelmesek. Annyira jó szerep Anhilte és annyira a helyemen érzem magam, hogy nincs nekem az ilyesmivel semmi bajom.

- Hogy alakult, hogy a zenés színház lett az elsődleges műfajod?

- Huszonnégyen maradtunk a főiskolán a harmadik rostára. Tizenkét embert vettek fel és én nem voltam köztük. Várkonyi Zoltán osztályában végeztem volna, Piros Ildikó, Kern András, Sunyovszky Szilvia, Verebes István társaságában. Akkor nagyon fájt, de most már azt mondom, ez is jó, hogy így történt. Akkor, azonnal elmentem Miskolcra, énekkari tagnak. Csoda világ volt az! Lendvai Ferenc volt az igazgató, Orosz György a főrendező, nagyszerű színészgárda, és olyan légkör, ami megadta az alapokat, hogy ezt az ötven évet így tudjam végigcsinálni. Mivel jó mozgású lány voltam- előtte négy évig versenyszerűen tornáztam - átvettek a tánckarba is. Jó hangom volt és jól táncoltam, szóval olyan adottságaim voltak, amelyek egyértelműen jelölték ki az utamat a zenés színház felé. Én pedig imádtam ezt a műfajt. Harminc évig voltam szubrett, ebből húszat Debrecenben töltöttem. De az a bizonyos vészcsengő már a „csúcsok csúcsán” megszólalt. Tudtam, hogy a szubrettek életében eléggé gyorsan eljön az az életkor, amikor a szerepkör már nem áll olyan jól. Hiszek abban, hogy csak fiatal, szép emberek játszhatnak operett hősöket. Nincs olyan, hogy öreg szubrett, de öreg primadonna sincs. Tehát én már idejekorán kértem a színház vezetését, adjanak prózai feladatokat is. Kaptam is, szebbnél szebbeket. Csehovtól Shakespeare-en át Füst Milánig nehéz drámai szerepeket bíztak rám. A második évtizedemben szinte több prózát játszottam, mint zenéset.

- Hogy fedezett fel egyszer csak Budapest?

- Vitray Tamással Debrecenben, a Virágkarneválon ismerkedtem meg. Másfél évig tartott, amíg összekerültünk, de már jóval előbb fogtam a gyerekemet és felköltözünk Budapestre albérletbe, hogy a közelében lehessek. Otthagytam a családomat, a színházamat, az egzisztenciámat, mindent! Budapesten pedig senki sem ismert, nem tudták mit ér a színészetem, bárhol kopogtattam, azt mondták tele van a színház. Végül, a József Attila Színház szerződtetett. Szörnyű légkörben töltöttem ott félévet, mert mindenki azt hitte, hogy Tamás miatt kerültem oda. Holott valójában Törőcsik Mari és Iglódi István emelt szót értem. Ők ismertek, velük a Margitszigeten dolgoztam, a Csárdáskirálynőben, amiben Szilvia voltam két évadon át. Amikor az a Léner Péter lett az igazgatója a József Attilának, akivel rengeteget dolgoztam Debrecenben, és aki jól ismert, tudta ki vagyok, mit tudok, mégis azt mondta, hogy a kétmondatos szerepekkel kell kezdenem, hogy a többieknek bizonyítsak, úgy döntöttem: elmegyek. Szabadúszó lettem, ami akkoriban még egyáltalán nem volt megszokott. A férjem tudná elmondani, hány álmatlan éjszakám volt amiatt, hogy nem vagyok színháznál és nincs körülöttem társulat. Aztán, egyszer csak elkezdtek hívni. Egyre több fellépés, majd külföldi turnék, kinyílt előttem a világ. Behívtak a Vigadó koncert műsoraiba és ott talált meg a televízió is. Megalakult az Interoperett, „alapító tag” lettem, és ez kezdete volt nyolc csodálatos évnek. Ekkor bekövetkezett nálam, amit az előbb említettem: elég a szubrett szerepkörből! Ennyi volt! Döntésemet másfél éves nagy csönd követte, én meg közben elmentem Dr. Sipos Jenőhöz, hogy megtanuljak énekelni.

- Miért?

- Éreztem, hogy hangi adottságaim többre is képessé tesznek, mint amit a táncos-énekes szubrettől igényelt a műfaj. Tudatosan akartam használni a hangomat. De főként, hogy az önbizalmam is megerősödjön, hogy elhiggyem: komolyabb, nehezebb feladatokat is vállalhatok. Ebben különben kiváló operaénekes partnerem Berkes János, nagyon sokat segített. Bíztatott, hitt bennem. Színpadi „társulásunk” immár huszonöt éves. Talán ez is igazolja, hogy jól döntöttem.

- Nem sokan döntöttek volna így. Ez a bölcsesség, ez a belátás, honnan volt meg benned?

- Van bennem egy alapvető belső derű, amivel szemlélem a világot, a környezetemet. Minden rosszból nagyon hamar ki akarok jönni. Nem engedem, hogy lehúzzanak kedvezőtlen események, helyzetek. Korán elkerültem a szülői házból és kiröppentem a világba. Ha ott nem vagyok észnél... Természetesen voltak kudarcaim, rossz perceim, tévedéseim. Mindezekre az ember nem szívesen emlékszik vissza, de az eltökéltség, hogy színésznő legyek, a kezdet kezdetétől megvolt bennem és a mai napig is kitart. Vallom, hogy a színésznek tudnia kell, hogy hiába görög előtte a múltja, hiába tapsolják meg, amikor belép a színpadra, mert emlékeznek milyen volt legutóbb, neki aznap, akkor és ott kell újra mindezt érvényesíttetnie. Kollégáim igazolhatnák, hogy én minden előadáson úgy játszom, mintha premierem lenne! Az a közönség aznap este lát és nem hivatkozhatom arra, milyen jó voltam negyven évig. Ezt a szakmát csak teljes odaadással, teljes hittel lehet és kell csinálni.

- A színház és az előadás számodra megmaradt ünnepnek.

- De még mennyire! Családom van, unokáim vannak, gyönyörű kertem, amit imádok művelni. De amikor a színházban van tennivalóm, már nem vagyok kertészlány és nem vagyok háziasszony. Most például, hogy készülök erre az ünnepi estre - amit öt éve dédelgetek a szívemben - már csak ezzel foglalkozom. Ha hajnalban felébredek, ezen töprengek. Mit fogok mondani, hogy legyen összerakva a műsor? De amint egy feladat véget ér, vagy előadás után kijövök a színházból, már nem vagyok színésznő. Visszatérek ahhoz az életemhez, ami a hátteremet adja. Az, hogy olyan társra találtam harminc évvel ezelőtt, mint a férjem, nem csak a magánéletemben, hanem a pályámon is, nagyon sokat jelent. Legfeljebb csak azt kívánom néha, bár több előadásom lenne! Ezt a „terhet” még nagyon el tudnám viselni.

- Hogy látod, mennyit változott itthon az operett játszás az alatt az ötven év alatt, amióta a pályán vagy?

- Rengeteget. Sokkal közelebb került az emberekhez. Jót tesz a műfajnak, hogy leporolják, átírják a régi kopott, idejétmúlt mondatokat és élő párbeszédek hangzanak el a színpadon. Így a figurák is sokkal hitelesebben tudnak megszólalni. Embereket láthatnak a nézők, nem papírmasé figurákat. Bár tudjuk, hogy az operett mese felnőtteknek, akik szeretnek elandalodni, napi problémáikról elfeledkezni, de ezeket a szép meséket a korszerű megjelenítés hitelesíti. A mi színházunkban szerintem, ez a törekvés igazán jól érvényesül. Ez mind a társulat, mind pedig a művészeti vezetés törekvése és közös akarata. Azt gondolom, ezért töretlen az operett népszerűsége.

- Ötvenéves pályafutásod összegzése lesz a jubileumi gála. Mire vágysz, hogy alakuljanak a következő évtizedek?

- Büszke vagyok és a sorsomnak hálás, ötven évet tettem meg és még járom az utam. Boldog is, hogy abban a színházban lehetek, ahová mindig vágytam. Szakmai vágyaim ezzel csaknem tökéletesen beteljesedtek. Talán még egy-két prózai feladat nagyon jól esne...