Mátyás

Kacagj, bajazzó! - Leoncavallo 160

2017.04.23. 13:14

Programkereső

Ruggiero Leoncavallo több operát is komponált, mégis egyműves szerzőként ismerjük. Na de milyen az az egy!

Persze Ruggero Leoncavallón kívül vannak még ún. egyműves szerzők, akik később valóban szomorúan konstatálták, hogy más műveik nem tartottak számot akkora érdeklődésre, mint az, amelyikkel berobbantak a köztudatba. Mondjuk ezt a titulust talán Leoncavallo sem bánná, ha tudná, hogy még a XXI. században is, egészen pontosan a 2013/2014-es évadban az Operabase adatbázisa szerint a Bajazzók a világ leggyakrabban játszott operái között a huszadik helyen szerepelt.

De legalább most, az olasz komponista születésének 160. évfordulója alkalmából emlékezzünk meg arról, hogy

a Bajazzók (Pagliacci) szerzője nem csak a Bajazzók szerzője volt.

Ruggero Leoncavallo 1857. április 23-án látta meg a napvilágot Nápolyban, de gyermekkora jelentős részét Calabriában töltötte. Később Nápolyban, majd a Bolognai Egyetemen tanult, az utóbbi intézményben a híres költőnél, Giusuè Carduccinál hallgatott irodalmat. Innen lelkes wagneriánus nézetei miatt rúgták ki később. Leoncavallo nagybátyja az Egyiptomi Külügyminisztérium sajtóosztályát vezette, így került ki a fiatal zongoraművész és zeneszerző Kairóba, ahol az alkirály testvérének házimuzsikusa és zongoratanára lett. Az 1882-es angol-egyiptomi háború idején Párizsba menekült, ahol többnyire kávéházi zongoristaként kereste kenyerét. Itt ismerkedett meg Berthe Rambaud énekesnővel, aki később a felesége lett. A párizsi időszakban nagy hatással volt rá Alfred de Musset költészete, amelynek eredménye a La nuit de mai (Májusi éjszaka) című szimfonikus költemény lett, ami annyiban tér el a szokásos szimfonikus költeményektől, hogy tenor szólistát is foglalkoztat.

Leoncavallo élete bővelkedett a mesés-kalandos fordulatokban.

Victor Maurel világhírű bariton egy kávéházban figyelt fel tehetségére és hívta el Milánóba. A kiadókkal sajnos nem járt sikerrel, hiszen ahogyan korábban egy impresszárió is becsapta őt, amikor rábízta első operája, a Thomas Chatterton angol költő életét megéneklő Chatterton bemutatóját, úgy a tervezett trilógia első része (a Crepusculum című trilógia válasz lett volna Wagner Ringjére), az I Medici sem talált megfelelő pártfogóra a kiadó, Giulio Ricordi személyében, hiszen nem tartotta be ígéretét és nem jelentette meg a művet. Ráadásul miután megbukott a darab, erre még kevesebb esély mutatkozott.

1890-ben nagy hatással volt Leoncavallóra Mascagni új operája, a Cavalleria Rusticana (Parasztbecsület), és

úgy érezte, ő sem késlekedhet azzal, hogy megírja saját verista operáját,

pláne, hogy valóban egy igaz történetet szándékozott megénekelni: a calabriai kisvárosban, Montalto Uffugóban történt gyilkosságról, amelynek a tárgyalásán történetesen Leoncavallo bíró édesapja elnökölt. A Bajazzók az 1892-es premier után azonnali siker lett, híres áriáját, a Vesti la giubbát (ennek a folytatása a jól ismert „Ridi, Paglaccio”, azaz „Kacagj, Bajazzó”) Enrico Caruso lemezre vette és ez lett az első milliós példányszámban elkelt felvétel.

Ezután nyílt lehetősége bemutatni korábbi operáit, a Chattertont és az I Medicit is, de egyik sem bizonyult maradandó sikernek. Ezután Leoncavallónak sikerült darázsfészekbe nyúlnia, hiszen ugyanakkor talált rá a Bohémélet történetére, mint Puccini, így az ő La Bohème című operája elmaradt az olasz honfitárs azonos című alkotása mellett. Néhány ária előkerül időnként belőle, például a tenoristák néha műsorra tűzik a Testa Adoratát, többek között Jonas Kaufmann is így tett a következő felvételen:

Az 1900-as évek elején jelentkezett új operájával, a Zazàval, majd 1904-ben a Der Roland von Berlinnel (Berlini Roland), amelynek megírását II. Vilmos császár támogatta, ám nem aratott túl nagy sikert Németországban sem. Később New Yorkban és az Egyesült Államok több városában turnézott darabjaival és azok részleteivel, amelynek számos sikeres állomása volt, valamint Zingari (Cigányok) című operája is sokáig futott a londoni Hippodrome Theatre-ben, de a Bajazzókat semmi sem tudta felülmúlni. Néhány operett után még nekilátott Edipo re (Oidipusz király) című utolsó operájának, de sajnos már nem tudta befejezni, a hangszerelést Giovanni Pennacchiónak kellett elkészítenie. Konrad Dryden életrajzában arról szól, hogy valószínűleg Leoncavallo felesége fizetett néhány zeneszerzőt, hogy felhasználva a Berlini Roland zenéjét, írják meg Leoncavallo hattyúdalát.

Ruggero Leoncavallo kiváló librettista is volt,

sokak szerint Boito után az egyik legnagyobb, saját operáinak szövegkönyveit is maga írta többnyire, sőt más szerzők operalibrettóit is jegyzi, többek között Puccini Manon Lescaut-ja esetében is közreműködött a librettó megírásában.

Leoncavallo 1919. augusztus 9-én hunyt el a toszkánai Montecatini Termében, majd Firenzében helyezték örök nyugalomra, a temetésen pedig megjelent Mascagni és a nagy vetélytárs, Puccini is. A kiváló olasz író, Gabriele D'Annunzio haláláról úgy nyilatkozott, mint egy „nagyszerű finálé a melodrámák és operettek azon szerzőjének, akinek neve két nemes állatéból egyesült [Leone – oroszlán, cavallo – ló – a szerk.], és akinek fulladásos halálát a dallami adipozitás okozta”.

Hetven évvel halála után többen elkezdtek kampányolni azért, hogy Leoncavallo földi maradványait a svájci Brissagóba szállítsák, arra hivatkozva, hogy a komponista állítólag ezt kérte volna végrendeletében, amire utaló jelet nem találtak, mindössze egy beszédében jelezte 1904-ben, hogy nem bánná, ha ott helyeznék őt örök nyugalomba. Végül megkapták az engedélyt a zeneszerző utolsó élő leszármazottjától, Piera Leoncavallo-Grandtól, így exhumálták a komponistát és feleségét, hogy Brissagóban temessék el őket. 2002-ben itt létrehozták a Leoncavallo Múzeumot, ahol személyes tárgyakat, kéziratokat, valamint operakaraktereinek szobrait találhatjuk.

A Bajazzókon kívül a La Bohème és a Zazà néhány áriája hallható időnként, valamint dalai közül népszerű lett Mattinata című darabja is, amelyet Enrico Caruso is rögzített, ráadásul a zeneszerző zongorajátékával, így ezzel a felvétellel búcsúzunk a 160 éve született verista zeneszerzőtől. Az 1904-es felvételből még ma is úgy átsüt az élet, hogy csak sistereg: