Pandora, Gabriella

Kőváry Katalin: Ilyen ,,ötlábú birkát” még senki nem talált ki

2017.05.06. 13:10

Programkereső

Különleges alkotásnak ad otthont a Mozsár Műhely május 18-án. A Trió című előadásban két zenész, Rohmann Ditta és Gazda Bence, illetve Tallián Marianne színművész játssza a főszerepeket. A friss Érdemes Művész díjas rendezővel az előadásról, színházról és a hangjáték műfajáról beszélgettünk. „Bárcsak rájönnének az emberek, hogy a rádiót és a tévét kultúrára is lehet használni!” – mondta.

F: Négy évvel ezelőtt hangjáték formájában már feldolgozta a Triót . Mi izgatja annyira a darabban, hogy most színházban is megrendezi?

KK: A darab zenészekről szól, a trió vezetője egy férfi, a másik két tagja, a csellista és a másodhegedűs, hölgy. Ezt a rádióban úgy csináltam meg, hogy három kiváló színész játszotta a szerepeket, a zenei részt pedig három muzsikusra bíztam. Egyikük felvetette, hogy milyen érdekes lenne, ha zenészek játszanák a szerepeket. Ezzel bogarat ültetett a fülembe, és abban a percben eszembe jutott Rohmann Ditta, a kiváló csellista, akit ismertem, és tudtam, hogy van affinitása a színjátszáshoz, illetve a többféle műfajban való működéshez. Aztán eszembe jutott Gazda Bence, a Budapest Klezmer Band hegedűse, akinek szintén van színészi vénája, és nem utolsósorban Tallián Marianne jutott eszembe, aki színésznőként diplomázott, de nagyon jól hegedül. Az is hozzá tartozik a történethez, hogy ők a gyerekeimen keresztül jutottak eszembe: a fiam, Gryllus Samu zeneszerző társaságából még egészen fiatal korából ismertem Bencét, Dittát is az ő egyik work shopjában láttam, Marianne pedig Dorka lányom osztálytársa volt, tizennyolc éves kora óta minden vizsgáját láttam a főiskolán.

F: Samu fia zeneszerzőként is jegyzi az előadást.

KK: A trió egyrészt a szerepe szerinti klasszikus darabokat játssza, másrészt, bár vannak prózai jelenetek is, az egyes zenészek akkor is zenélnek, amikor nem zenélnek, azaz éppen nincsenek a jelenetben. A darabba tehát kellett egy modern zenei szövet is, amely nem aláfestő zene, nem kísérőzene, hanem az előadás szerves része. Sikerült egy olyan, kicsit az operára hajazó konstrukciót kitalálnunk, amiben végig zenélnek, de nem wagneri operaméretre kell gondolni, hiszen csak hetvenperces az egész.

Ehhez még csak hasonlót sem csináltam eddig soha és a résztvevők sem, nem is tudom, volt-e már ilyen valaha.

A zene és a színház kapcsolatának sokféle vetülete van, de legjobb tudomásom szerint ilyen ,ötlábú birkát”, fából vaskarikát még senki nem talált ki. Egyedi, borzasztóan izgalmas és jópofa dolog. Csikós Attila darabja is nagyon-nagyon sokrétű problémát feszeget, mulatságos, ugyanakkor nagyon mély, szívbemarkoló, az előadásban pedig a zenészek színjátszanak, a színész zenél; ha van crossover, akkor ez igazán az, mert itt tényleg minden átmegy mindenbe.

Kőváry Katalin
Kőváry Katalin
Fotó: Lakos Gabor

F: Annak idején a darabra hogyan talált rá?

KK: Nem én találtam rá. A békéscsabai drámaíró versenyen nyert a darab, és ha jól tudom, Zalán Tibor figyelt fel rá. Nagyon sokat dolgoztam a rádióban, és felkértek, hogy rendezzem meg.

F: Hogy került a Trió a Mozsárba?

KK: Meghirdettek egy pályázatot, aminek az volt a kritériuma, hogy igazodjon a hely adottságaihoz.

Mivel ez a darab egy próbateremben játszódik, a díszletigénye három szék, három kottatartó és a hangszerek, éppen oda való.

F: A zenéhez csak családi szálak fűzik vagy szakmai szálak is? Ön is tanult zenész?

KK: Nem tanultam zenét, de életre szólóan meghatározta a zenei kötődésemet, hogy a főiskolán Nádasdy Kálmán volt az osztályfőnököm. Rendezőként nem zenés darabokról ismernek, de arra nagyon büszke vagyok, hogy a Zeneakadémián felkértek Honegger Johanna a máglyán című darabjának rendezésére. Bacsa Ildikó és Kulka János volt a két prózai szereplő, nagyon szép, sikeres produkció lett, és volt haszna is: Samu fiam, aki akkor már zeneakadémista volt, megtanított partitúrát olvasni. Elvállaltam a felkérést, de rögtön belém nyilallt, hogy Jézus Mária, azért ehhez kevés a zenei tudásom, és keményen nekiálltam tanulni. Samu nagyon jó pedagógus, úgyhogy már tudok partitúrát olvasni. Ezt a darabot is partitúrából próbáljuk. A súgó is partitúrából súg, a világosító is partitúrából dolgozik.

F: Párhuzamosan rendez hangjátékokat és színházi előadásokat?

KK: Eddig így volt, de a Magyar Rádióban már nincs hangjátékműhely. Nagyon szerettem, nagyon hiányzik. Mostanáig a Thália Színház gyártotta a hangjátékokat a saját hangstúdiójában, ott gyártottuk a Triót is. Most nem tudom, mi a helyzet, mert főleg színházazok. Sok Márai-darabot rendeztem, az ő világához érzem magam a legközelebb, az ő műveinek színpadra állításai voltak az eddigi legnagyobb sikereim. A Kalandot tizenhat évig játszottuk Mécs Károly főszereplésével. Most Márai Varázs című, kevéssé ismert darabját szeretném felújítani. Mindössze egyszer játszották, 1945-ben, legjobb tudomásom szerint azóta soha, sehol, senki nem vette elő, pedig nagyon szép. Ha minden igaz, akkor ősszel a Pinceszínházban bemutatjuk.

F: A színház és a hangjáték egyenrangú műfajok az ön számára?

KK: A főiskolán színházrendezést tanultam, a rádiózást, ami egészen más, menet közben tanultam és szerettem meg. Egyszerre soha nem csináltam a kettőt, de jól kiegészítették egymást. A rádiójáték a színész számára is más, más kvalitásait használja a rádióban, mint a színházban. A színészek nagyon szerettek rádiózni, borzasztó nagy vesztesége a színházi kultúrának, hogy a hangjátékok, ha még készülnek egyáltalán, nem olyan körülmények között, mint ahogy régen készültek. Azt hiszem, azért mészárolták le a hangjátékokat – ez történt, ne szépítsük –, mert nem olcsó műfaj. A színészt meg kell fizetni, hisz' nagyon munkaigényes, komoly művészi produktum csak a hanggal bánni. Európai hírű hangjátékműhely volt a Magyar Rádióban, magam is sok nemzetközi díjat nyertem.

Ha az ember azt mondta egy nemzetközi konferencián, hogy a Magyar Rádió hangjátékműhelyéből jött, akkor a széket is lefújták alatta,

és úgy hallgatták, amikor a munkamódszerekről mesélt, mint az orákulumot.

A hangjáték egyedi világot teremtett. Negyven év alatt, amíg csináltam, nagyon sok fázison ment keresztül, fejlődött, ugyanúgy, ahogy a színház. A színészek azért is szerették, mert rendkívül jó beszédtechnikai tréning volt, amiért ráadásul még fizettek is. Sok olyan produkcióm volt, ami rádióban indult, megtetszett, és utána megcsináltam színházban, a Trió is ezek közé tartozik. Ilyen volt például Egressy Zoltán Három koporsója is, de Mándy Iván, Vészi Endre, Szakonyi Károly darabjait is említhetem. A nagyon fiatalon meghalt Békés Pál Egy kis térzene című darabja is hangjátékként indult. A szerzők olykor kifejezetten egyes színészeknek írtak hangjátékot, Szakonyi például Tolnay Klárinak írt egy csodálatos, az egész századot felölelő hangjátékot Prágai szerelmesek címmel.

Sajnos a hangjáték műfaja elvérzett, ahogy a tévéjátéké is.

A tévéjáték is egyedi művészi produktum volt. Ha majd egyszer valaki rájön arra, hogy a rádiót és a tévét kultúrára is lehet használni, akkor talán fölélednek.