Valér

Violetta és Don Carlos bőrében

Bartók Plusz Operafesztivál 5. nap

2017.06.21. 14:12 Módosítva: 2017-06-21 15:16:54

Programkereső

Biztosan önökkel is meg szokott történni, hogy olyan sokszor találkoznak egy programajánlóval vagy hirdetéssel, hogy tekintetük egy idő után észrevétlenül átsiklik az információn. A Bartók Plusz ingyenes kísérőrendezvényei közt is van néhány, amit minden nap ajánl a programfüzet, s paradox módon éppen ezért történhet meg, hogy kihagyjuk. Pedig nem érdemes!

Ilyen állandó program például a Simándy József-emlékkiállítás, vagy Weszely Ernő harmonikaművész koncertje a Déryné-kertben, ahol a fellépők és a szervezők minden nap éjszakába nyúlóan lazítanak jól ismert jazz-számokra, sanzonokra, slágerekre. És ilyen az opera élményfotó is a Széchenyi utca 30. szám alatt. Tegnap elandalogtam a helyszínre, ahol a látogatók a színház jelmezit ölthetik magukra, az annak megfelelő stílusban berendezett térben pedig  meg is örökítik az átváltozást. Természetesen kipróbáltam én is, íme a végeredmény:

Aki tehát szeretne néhány percre Violetta, Tosca, Don Carlos, vagy akár a Székely fonó leányának és legényének bőrébe bújni, feltétlenül térjen be ide!

Ötkor térzene a Classic Brass Quintettel, majd irány a Szent István tér. Hétfőn ülőhely nem volt, tegnap – kis túlzással – állóhely sem, pedig a nap igen meleg szeretettel tűzött ránk. A szabadtéri színpadon a Budapest Gold Stars: „klasszik-dzsessz-rock koncert alfától az Omegáig”. Ez az egészen új formáció kétség kívül méltó a nevéhez, hiszen három Kossuth-díjas billentyűs-zongorista, Benkő László, Szakcsi Lakatos Béla és Jávori Ferenc Fegya, illetve a költőénekes Müller Péter Sziámi alkotja. A műsoron pedig – minden. Csak a zárószámban volt jazz, musical, klezmer, egy kis Beethoven, sőt magyar népdal is. Éppen azon elmélkedtem, hogy a könnyűzene még mindig nagyságrendekkel több embert vonz a klasszikusnál, amikor megszólalt egy Bartók-darab két szintetizátoron és egy zongorán.

Micsoda rocker volt ez a Bartók a maga idejében!

És a tegnapi koncerten semmivel sem volt kisebb sikere az Omega-számokénál.

Ezután újabb szabadtéri koncert a Budapest Jazz Orchestrával és Náray Erikával, a száz éve született Ella Fitzgerald emlékére. A tömeg maradt, nekem – bár szívem szakadt meg –, hamarosan mennem kellett. Mielőtt elkezdenének sajnálni, hozzáteszem, hogy az I Musici di Roma koncertjére siettem a Nyári Színházba. A teltház szót nem lehet fokozni, pedig most szívesen megtenném, hiszen a hatalmas érdeklődésre való tekintettel a nézőtérre még pótsorok is kerültek. Az idén 65 éves I Musici a legrégebb óta működő kamarazenekar Európában. Számos elismert zeneszerző írt már nekik darabot, köztük Nino Rota is. Az ő vonószenekari versenyművével nyitották a műsort, melynek első felében olasz szerzők műveit, második részében pedig népszerű táncokat hallhattunk. A magyar közönségnek Brahms 1. és 5. magyar táncával és Bartók Román népi táncaival kedveskedtek. Utóbbi mű – legalábbis a hazai közönség számára – ritkán hallható értelmezésben, a paraszti zene egyszerűségét nélkülöző előadásban szólalt meg. Ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy a zenekar a giccs felé hajló túlzásba esett volna.

Galéria a  5. nap eseményeiről:

A véletlen úgy hozta, hogy a koncerten olasz vendégek között ültem. Lehet, hogy a szünetben megfogadták Bősze Ádám műsorvezető zenetörténetileg megalapozott tanácsát, miszerint a tánctételek sokkal élvezhetőbbek egy pohár bor elfogyasztása után, (bár gyanítom, hogy nem ez a valódi ok,) mindenesetre: a slágerdarabokat végig intenzív kéz- és fejmozdulatokkal, időnként dúdolással kísérték. Az első sokk után visszagondoltam egy római Nabucco-előadásra, ahol a közönség a fellépőkkel együtt énekelte Szabadságkórust – kérem szépen, így is lehet koncertet hallgatni.

A magyar közönségre vonatkozóan is tettem pár megfigyelést, például: a miskolciak nem köhögnek!

A fővárosi hagyományokhoz szokva egészen furcsa volt, hogy a tételek között nem egy tüdőszanatóriumban éreztem magam.

Illetve: a magyarok imádnak tapsolni. Szerencsére az I Musici koncertjén adózhattunk eme szenvedélyünknek, hiszen Bősze Ádám diszkréten megsúgta, hogy a zenekar három ráadással készült. Bíztam a publikum humorérzékében, és nem hiába. A tapsot az utolsó ráadásszám, egy Vivaldi-allegro után sem hagytuk abba. Megilletődött arcok a színpadon, tanakodás, kottacsere jobbra-balra, majd frappáns visszavágásként megkaptuk a negyediket is: egy újabb Vivaldi-allegrót. Igencsak jó hangulatban ért véget tehát ez a koncert is, ami számomra sajnos az utolsó volt az idei Bartók Plusz Operafesztiválon. Holnaptól Merényi Péter élménybeszámolóit olvashatják, én pedig már most alig várom, hogy jövőre újra itt lehessek ezen a fergeteges fesztiválon.