Árpád

Még mindig lebilincselő a Székely fonó

2017.06.23. 10:53

Programkereső

Majdnem opera a lengyel Michał Znaniecki rendezésében ez a daljáték: kiváló énekesek és elbűvölő látványvilág a Miskolci Nemzeti Színházban. A Bartók Pluszra látogatott az Operaház produkciója.

Sok idő telt el, mióta Kodály megírta a Székely fonót. Nem arra a valójában nyolcvanöt évre gondolok, ami a bemutató óta eltelt, és ami valóban elenyésző mondjuk a 2500 éves Antigoné mellett. Hanem arra, milyen távol került a téma: az a népművészet, amit Kodály, Bartók és a többiek még életteli állapotában tapasztaltak, jóformán eltűnt, a világ kinyílt, van internetünk, ablakunk a földgolyó hét kontinensére. Ha akarom, pár kattintás után megnézem, hogy miként temetkeznek a maorik, hogyan küldik haza az angol kismamákat egy nappal a szülés után a kórházból, és mi egy kínai kisiskolás tízóraija. Mindent tudunk a világról. És ahogy kinyílt a világ, úgy – paradox módon – rögtön be is zárult. Nem tudjuk egyetlen nagyító alá venni az egészet, de még Európát sem tudjuk meghatározni egy szép kerek mondatban.

Túlságosan sokszínű, nagy és különböző lett a világ, és ez megszédít.

Michał Znaniecki tehát valami lehetetlen dologgal próbálkozik: egyetemessé teszi a Székely fonót, ez a magyar folklórban rendkívül mélyen ágyazott művet. Hogy mindenkihez szóljon, hogy mindenki felfedezze magát benne. Persze rögtön hozzátenném, hogy magyaros, népies műként színre vinni azt még inkább lehetetlen lenne – illetve hamis: óhatatlanul egy stilizált múltat idézne, és nosztalgiát ébresztene valami iránt, amit soha nem éltünk át.

Halál, gyász, ártatlanság, feloldozás, szerelem

– ezek a Székely fonó témái, melyek Znaniecki rendezésében egy különös, evilágot és túlvilágot, múltat és jelent összekötő történetté alakulnak. Luigi Scoglio (díszlet) és Magdalena Dabrowska (jelmez) vizuális koncepciója fantasztikusan segíti a produkciót. Hadd ne fukarkodjak a dicsérő jelzőkkel: a Székely fonót nézni egészen csodálatos és lebilincselő. (Egy pillanatra sem látom nyomát annak, hogy vendégprodukcióról van szó, az Operaház stábja egy fél nap alatt birtokba vette a Miskolci Nemzeti Színházat.)

Hatásos koncepció: a nyitójelenet nem a fonóban, hanem egy halottasházban játszódik, a Kérő helyett egy haldokló férjet látunk, mellette a fiatal felesége. „Elmegyek, elmegyek” – énekli a férfi, pár perccel később az anya a kislányát vigasztalja az „Én elmentem a vásárba...” kezdetű dallal.

A cselekmény aztán egyre inkább elveszik a múlt, az emlékezés és a vágyak szövevényes viszonyrendszerében

– ezt a szövevényességet egy fonott háló szimbolizálja, ennek túloldaláról énekel a Férj az egyik jelenetben. Hátborzongató a Halál megjelenése (nem bolha, ahogy az eredetileg szerepel, emeltük a tétet): busómaszkban, egy apró koporsót szorongatva. Az idő kizökken, a temetési menet visszafelé halad, majd megáll, egy hatalmas óra jelenik meg valószínűtlen számozással a „Tőlem a nap úgy telik el...” kezdetű népdalnál. A vége boldog vég: a népballadákban többnyire tragikumot hordoz, ha a szerelmesek a sírban lesznek csak egymáséi, de Znaniecki kikezdi ezt az elképzelést is: a Férj és a Feleség újra egymásra találnak, boldogok, szerelmesek – és az sem teljesen eldönthető, hogy ennek a találkozásnak a színhelye a túlvilág, a halál vagy pedig az emlékezés.

Kocsár Balázs figyel arra, hogy a Székely fonó más színpadi köntöst kapott, hát a zene is más: egységesebb, nem jelenetek követik egymást, több ez a daljátéknál is.

A zenekar operai igénnyel és ívvel játssza Kodály partitúráját.

Az énekesek a csúcson: Gál Erikát lehetetlen nem imádni, olyan ízzel, érzéssel és drámaisággal énekel, Haja Zsolt előadásában különösen hatásos a túlvilágról felcsendülő „Az ahol én elmegyek”. Sáfár Orsolya és Pataki Adorján énekli a fiatal szerelmesek: mindketten nagyon tehetségesek és érzik a produkció ritmusát, hangját. Gradsach Zoltánt elég régen, utoljára a Leander és Lensziromban láttam jó két éve: rengeteg érett a hangja azóta (is); amikor a színpadon ő busómaszkban futkosotta hátamon meg a hideg. A kisebb szerepekben Kiss Erika és Wiedemann Bernadett remekelt.

Hát így lát minket, magyarokat, Znaniecki, illetve így látja a világot. De nem is ez a lényeg, hanem hogy mi hogyan látjuk magunkat ezen a tükrön keresztül. A Székely fonó az Operaház egyik legjobb produkciója az utóbbi évekből.