Ervin

Horti Lilla: „Erre a pályára születtem”

2018.02.10. 10:06

Programkereső

Horti Lilla neve a 2016-os Marton Éva Énekverseny óta minden zenekedvelő fülében ismerősen cseng. Azóta már főszerepet is énekelt az Erkel Színházban, a naptára tele van fellépésekkel, és továbbra is hallgatója a Zeneakadémiának. A sűrű napok rohanásában mégis jutott ideje egy beszélgetésre – színészetről, legendás tanárairól, a közönség iránti felelősségről, szerepekről és célokról. A Figaro interjúja.
Hamu és gyémánt újság, fotó Sárosi Zoltán
Fotó: Sárosi Zoltán

- Másfél éve nyertél díjat a Marton Éva Énekversenyen, utána Junior Prima díjas lettél, és azóta pörög a karriered. Hogyan éled meg ezt a változást?

- Szerencsére a mesterképzés alatt rengeteg dolgom volt, folyamatosan készülni kellett koncertekre, előadásokra, úgyhogy nem érzékeltem olyan nagy változást. A munka mellett most éppen a tanári mesterszakot végzem; néha úgy érzem, beleszakadok.

De megnyugtat és örömmel tölt el, hogy valamit már letettem az asztalra, és nem kell majd kétségbeesnem, amikor végleg kikerülök az egyetem biztonságot adó falai közül.

A legfontosabb – és egyben a legnehezebb ebben az életmódban –, hogy az alvásra időt szakítsak, hiszen anélkül nem lehet énekelni.

De már az is feltölt, ha takarítok, egy-egy barátommal találkozom, vagy a felhalmozott könyveim közül kiválogatom a következő olvasnivalókat. Rengeteg könyvem van, egy antikváriumból képtelen vagyok tíznél kevesebbel távozni.

- Az olvasás csak szórakozás számodra, vagy szakmailag is fontosnak tartod, hogy olvasott legyél?

- Számomra inkább szórakozás, de szakmailag is rendkívül fontos. Nem csak azért, mert fejleszti az ízlést, a stílusérzéket, a szókincset vagy az igényszintet: egy opera alapjául szolgáló mű megismerését a felkészülés elengedhetetlen részének tartom. Szeretnék mindent megtenni azért, hogy a produkcióm megalapozott és a lehető legmagasabb minőségű legyen. Hasznos másokkal is beszélgetni erről. A szakmán kívüliek sokszor fogalmaznak meg olyan gondolatokat, amik bennünk, előadóművészekben talán fel sem merülnek. Ez is kulcsot adhat ahhoz, hogy még többet tudjunk nyújtani a közönségnek.

Lugosi Péter
Fotó: Lugosi Péter

- Úgy látom, nagy felelősséggel állsz hozzá a szakmád színészi oldalához. Mennyit segített ebben a Zeneakadémia? A színészi pályára is olyan jól felkészíti a szak a hallgatókat, mint az énekesi hivatásra?

- Rendkívül jól felvértezett az operaénekes mesterszakon töltött két év, és szenzációs tanáraim. Marton Éva zseniális színésznő, rengeteget tanultam tőle, keveselltem is az együtt töltött időt. Almási-Tóth András színészmesterség-órái is mélyen belém ivódtak. A gyakorlati feladatok mellett sokszor csak beszélgettünk – számomra ezek az alkalmak voltak a legmeghatározóbbak.

Friss diplomásként nemrég egyszerre két főszerepet kellett eljátszanom: be kellett ugranom a Bohéméletbe Mimire, mellette pedig Pécsett Rosalindát énekeltem A denevérben. A mesterképzésen kapott felbecsülhetetlen útravaló nélkül talán képtelen lettem volna erre. Persze szerencsés is vagyok, mert elvarázsolt művészegyéniségem mellett

van egy józan, jég hátán is megélő oldalam, így nem esem pánikba a hasonló kihívásoktól: megoldandó problémaként kezelem őket.

- Ebben hasonlítasz Marton Évára.

- Néhányszor a művésznő és a férje is megemlítette, hogy sok mindenben hasonlítok a fiatal Marton Évára. Ez nagyon jólesett. Ugyanakkor sok mindenben különbözünk is, és ezekkel a dolgokkal szemben mindig toleráns volt.

- Mi az, amiben különböztök?

- Lelkileg is más beállítottságúak vagyunk, és hangilag is kevésbé vonzódom az ő nagy repertoárjához. Bár lehet, hogy ez a koromból adódik, és egyszer én is arra vágyom majd, hogy Strauss- és Wagner-szerepeket énekeljek. Egyelőre inkább csak hallgatom őket, és olvadozom.

- Van olyan szerző vagy mű, amit nem szeretsz hallgatni?

Azt nem szeretem hallgatni, amikor nem jó az előadás.

Amikor üres, nem kidolgozott, és áthatja, hogy az előadót kizárólag a reflektorfény motiválja. Ez ma sajnos világszintű jelenség, pedig igényes kivitelezésben szinte bármilyen zene magával tudja ragadni a közönséget. Egyébként legtöbbször inkább régi felvételeket hallgatok.

- Feladatodnak tartod a közönség nevelését?

- Teljes mértékben. Sokan tanácsolják, hogy csak a fontos felkéréseket vállaljam el, de

egyszerűen nem tudok lemondani a kis vidéki koncertekről, ahol a művészettel ritkán találkozó embereknek adhatok valamit.

Örülök, hogy láthatom rajtuk az átszellemülést, a feltöltődést. Sok művész félvállról veszi az ilyen fellépéseket, amit hatalmas hibának tartok.

- Nemrég Mimi szerepét énekelted az Erkel Színházban. Az átlagos operakedvelőnek Mimiről egy naiv, törékeny lelkű lány jut eszébe, te viszont erős, magabiztos nő vagy. Nem töltött el félelemmel ez a sztereotípia?

HL: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem futott át az agyamon. De nem féltem. Ismerem magam, és csak olyasmit vállalok el, amivel képes vagyok azonosulni. Igaz, hogy a személyiségem vidám, energikus, erős, de velem is megesik olykor, hogy törékennyé, sebezhetővé válok, félénk vagyok, vagy zavarba jövök. Tudtam, hogy a lelkem melyik szegletébe kell nyúlnom ehhez a szerephez.

Ennyire pozitív fogadtatásra viszont tényleg nem számítottam – igaz, inkább a saját megnyugtatásomra koncentráltam, és igyekeztem nem belegondolni, hogy kik álltak már előttem ebben a produkcióban az Erkel Színház színpadán. Sümegi Eszter 1983-as ruhájában léptem színpadra, ami azóta Kolonits Kláráé is volt. Ebben a szakmában sok múlik a tehetségen, a belefektetett munkán és a hangi adottságokon, de a pszichikai teherbírás mindennél fontosabb.

- A stressztűrő képesség adottság, vagy dolgoztál a fejlesztésén?

- Természetesen fejleszthető. Saját magam terapeutájaként mindig higgadtan átgondolom a helyzetet. Ha az ember nyugalmat erőltet magára, igyekszik pozitívan szemlélni a világot, sokat mosolyog, kedves másokkal, akkor az befelé is hatni fog. Persze a realitás talaján kell maradni. Problémás helyzetben igyekszem megtalálni a kivezető utat mind a szakmai, mind a jellemfejlődés terén.

- Mit szeretnél elérni a szakmában?

Azt, hogy megmaradjon az őszinteségem és a mostani hozzáállásom a munkához.

Hogy minden produkciómmal szívből jövő és minőségi értéket tudjak adni az embereknek. Az sokkal kevésbé érdekel, hogy meddig jutok a ranglétrán. Nem érzem úgy, hogy a szakma minden áldozatot megérne: a családról például biztosan nem mondanék le. Emellett persze hihetetlenül jó, hogy azt érezhetem: erre a pályára születtem, és önazonos vagyok benne. Remélem, nem fásulok majd bele, és marad elég motivációm, ami tiszta és igaz.

Az írás a Figaro februári számában jelent meg. A Figaro a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzatának ingyenes zenei lapja.

Elérhető a Zeneakadémia épületeiben, a budapesti konzikban, illetve a következő helyeken: Óbudai Társaskör, Fonó Budai Zeneház, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény, Rózsavölgyi Szalon, Írók Boltja.