Béla

Így akarták exportcikké tenni az operettet a kommunisták

2018.03.19. 15:43

Programkereső

Az operett műfajának kapósságára nemcsak a színházigazgatók, a mecénások és az impresszáriók figyeltek fel a 20. század elején, hanem a mindenkori hatalom is. Noha a világháborúk megakasztották a műfaj – és így a magyar operett – nemzetközi hódításait, az operett és a kulturális diplomácia gyakran egymásra talált a világháború utáni szovjet megszállás idején.
3895402 5

Írásunk a Populáris zene és államhatalom című kötet egyik fejezete, Heltai Gyöngyi Az operett szerepe a magyar kulturális diplomáciában című tanulmánya alapján készült. A Rózsavölgyi és Társa Kiadó könyvében szereplő tizenöt tanulmány a populáris műfajok és a kultúrpolitika viszonyait kutatja, kitérve olyan fontos történésekre, mint a Táncdalfesztivál, a magyar musical születése, a Rock Színház létrejötte és a new wave megjelenése.

„Az informatív, egyben élvezetes tanulmányok nyomán egy mélyen ellentmondásos diktatúra képe rajzolódik ki előttünk, mely néhányakat felemelt és korrumpált, másokat megtűrt és zsarolt, sokakat pedig teljesen megfosztott a művészi önkifejezés lehetőségétől” – írja a kötetről egy recenzens.

Londonban egy népszerű operettprimadonna nagyobb hatalom, mint a legügyesebb diplomata

– írta a Színházi Élet 1926-ban Péchy Erzsi külföldi szerepléseiről, aki a kor külföldön ünnepelt énekesnője volt. Ahogy akkor, úgy most is, az operett a magyar kultúra fontos részének számít: 2011-ben az előadástípust – az Operettszínház hosszas közbenjárásának köszönhetően – Hungarikumnak nevezték ki.

Az Operettszínház régen és a 2000-es évek elején
Az Operettszínház régen és a 2000-es évek elején
Fotó: Az Operettszínház és a FORTEPAN fotóinak felhasználásával

Noha a fenti idézetből másra következtethetnénk, a magyar kulturális diplomácia csak 1955-56 után szánt tudatosan fontos szerepet az operettnek. A Fővárosi Operettszínház moszkvai és leningrádi vendégjátékai ugyanis ekkortájt nagy sikert arattak. A moszkvai nagykövet szerint olyan érdeklődés kísérte a fellépéseiket, hogy naponta több tíz elvtárs kérte a követséget, hogy szerezzen nekik jegyet. „Előadás után 15-20 percig a színészek nem mehettek le a színpadról.”

De milyen előadásokat vitt az Operettszínház Szovjetunióba? A Havasi kürt c. szovjet, illetve a Boci-boci tarka c. magyar operett nem váltott ki érdeklődést, a Csárdáskirálynő szovjetizált változata azonban igen. Az operettet ugyanis a kommunisták alapvetően kispolgári ostobaságnak tartották, viszont népszerűsége miatt nem restellették „aktuális üzenettel” megtölteni: a Csárdáskirálynő ennek következtében éppúgy járt, mint A gerolsteini nagyhercegnő és a Luxemburg grófja: arisztokrácia-ellenesre hangolták és átpolitizálták.

A Csárdáskirálynőt Hruscsov és a párt több magas rangú személye is megtekintette, és a társulat a turnéról hazatérve megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendet is.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Operett lefeküdt volna a hatalomnak – sőt, többnyire borotvaélen táncoltak. Aczél György 1957 után mostohán bánt a Fővárosi Operettszínházzal, pedig volt kereslet a külföldi szereplésekre. 1958-ban a társulat Bukarestben és Kolozsvárott lépett fel – az előbbi városra annak ellenére került sor, hogy mindenki érezte a fellépés ízléstelen voltát. Az 1956-os forradalmat ugyanis részben román segítséggel verték le a szovjetek, a Kádár-rezsim egyik fő támogatója pedig Románia volt.

Meg is történt az, amitől a hazai kultúrpolitika tartott: a háború előtti pesti sztárok szereplése felbujtotta a magyar színjátszás egyik jelentős bölcsőjének számító Kolozsvárt, és Feleky Kamill és Honthy Hanna nevének kiáltozása közben március 22-én a társulat szállodája előtt a tömeg tüntetni kezdett, az előadáson pedig a közönség közösen harsogta a Hajmási Pétert. A „nem kis mértékben soviniszta-nacionalista ízű szimpátiát a románok nem nézték jó szemmel”.

A magyar kultúrpolitika nem követett el még egyszer hasonló hibát: amikor a vendégszereplés után a román fél szerette volna elérni, hogy bemutassanak itthon egy, a román-magyar barátságot tematizáló operettet, a bemutató hogy, hogy nem, elmaradt.

A Szovjetunióba azonban változatlan lelkesedéssel kirándultak az magyar operettelőadások. A turnék diplomáciai jelentősége viszont csökkent. 1968-ban, a Fővárosi Operettszínház harmadik szovjetunióbeli vendégjátékán szocialista operett már nem is szerepelt a programon.

A nyugatiak is vevők voltak a magyar operettre

1956 után, részben a forradalom általi nemzetközi figyelem, részben a moszkvai sikereknek köszönhetően, a nyugati országokból is érkeztek felkérések az Operettszínház felé. A pártállami irányítás azonban ezeket egytől egyik visszautasította: Londont, Münchent, Dániát éppúgy, mint Egyiptomot.

Első alkalommal 1963-ban ment a színház nyugatra, mégpedig Olaszországba: természetesen a Csárdáskirálynőt játszották Triesztben, Pisában, Velencében. Itt még nem, de Bécsben az ekkor már 70 éves Honthy Hanna is csatlakozott. Hét kísérő ellenőrizte a társulatot, akik folyamatosan jelentéseket írtak a turnéról.

Már maga az a tény is, hogy egy 160-as létszámú társulat nyugati államban járt, propagandát jelentett számunkra

– írta egy jelentés. „[... A]z emberek nyíltabbak, őszintébbek lettek hozzánk.” A kísérők azonban nem hallgatták el azt sem, hogy a társulat tagjai szabadosabban viselkedtek nyugati közegben:

Rendszeres volt a városok engedély nélküli elhagyása, a csencselés, az üzérkedés, a forintkiajánlás. Bajok mutatkoztak a tánckar egyes nőtagjainak erkölcsi magatartásában is.

A hatvanas évekből fennmaradt pártdokumentumok egyértelműen kifejtették, hogy az operett külföldi exportjának propagandacélja van: „lehetőleg ideológiát viszünk ki (...), s ugyanakkor technikát és nem osztályjellegű tudományt hozunk be”. „Minthogy a hazai operett jó exportcikk, ezért, ahol ezt kérik, bátran kell kivinnünk, mert e téren elérjük a világszínvonalat.”