Dezső

Állatkerttől az Operettszínházig - Felföldi Anikó 80

2018.04.28. 12:30 Módosítva: 2018-04-28 12:30:54

Programkereső

A nyolcvanadik születésnapját ünneplő Felföldi Anikót a felújított Amerikai komédia bemutatóján köszöntötte a társulat. A jubileum és a bemutató kapcsán az élet kis és nagy dolgairól beszélgettünk.

Vannak kortalan emberek. Akik az évek múlásával mit sem változnak, mert olyan belső erő és energia sugárzik belőlük, olyan gyermeki kíváncsiság és nyitottság van bennük, amitől nem fog rajtuk az idő. Ilyen Felföldi Anikó is. Ancsika, ahogy mindenki hívja, mindig mosolygós, derűs, barátságos, és mindenkihez van egy kedves szava vagy gesztusa. Senki sem hinné, hogy a Budapesti Operettszínház dívája és szubrettje (igen, ez mind ő, még ha ellentmondásosnak tűnik is) április 28-án betölti a nyolcvanat. Imád adni, segíteni, másokért lenni, talán ez is közrejátszik abban, hogy sikerült nemcsak fiatalosnak, de fiatalnak is maradnia bár soha nem titkolta évei számát, mindig is büszkén vállalta a korát. Születésnapjára színháza különleges ajándékkal kedveskedett neki: a Kálmán Imre Teátrumban újították fel a nagysikerű Amerikai komédiát, ami azért különösen kedves előadás a szívének, mert kifejezetten neki íródott benne egy szerep. 

– Április 28-án töltöd be a nyolcvanat. Milyen érzések fogalmazódnak meg benned?

– Még csak kóstolgatom... Valójában soha nem foglalkoztatott különösebben a korom. Tudomásul kell venni, hogy múlik az idő. Azt vallom, mindent úgy és akkor kell megélni, ahogy azt a sors eléd teszi. Nem tudhatom még, hogy milyen örömöt vagy bánatot hoz majd a nyolcvan, mindenesetre annak örülök, hogy megéltem és hogy boldogan éltem meg.

Az embert az tartja épségben és egészségben, ha azt érzi, dolga van. Én most is, ahogy egész életem során, úgy érzem, van dolgom.

Pláne, ha ehhez hozzásegít a színházam, és olyan szerepeket kínál, amikben boldog tudok lenni. Nagyon sokat jelent, hogy szükség van rád, hogy számítanak rád, és hogy bíznak benned. A színpad és a műfaj amúgy is sok mindenre kötelez. Például arra, hogy ne hagyd el magad, hogy törődj magaddal. Ehhez pedig meg kell teremtened a harmóniát és azt az önbizalmat, hogy jól érezd magad a bőrödben.

– Látszik rajtad, hogy rendben vagy önmagaddal. És azt gondolom, a benned lévő belső energiák tesznek kívülről és belülről is ilyen fiatallá. Visszatekintve az elmúlt néhány évre, mi minden változott a világhoz és a színházhoz való viszonyodban?

– Soha nem szerettem az üresjáratokat. A koromtól függetlenül végeztem és végzem a dolgomat. Nemcsak a színházban vagyok fegyelmezett katona, és nemcsak ott szolgálok tisztességesen, hanem az életben is; ahol lehet, próbálok segíteni, mert a segítség számomra alapvető dolog. Tagja vagyok a MASZK (Magyar Országos Színészegyesület) elnökségének, ahol sok dolgot találtunk ki, a jutalomjátéktól kezdve a babazsúron keresztül, emellett benne vagyok az Előadóművészi Jogvédő Iroda segélyezési csoportjában. Rengeteg kérelem érkezik hozzánk, amit havonta bírálunk el. Komoly felelősség hárul ránk.

De az apró gesztusok is számítanak. Ha olyan előadást játszunk, amiben kevesebben vagyunk, aminek intimebb a közege, szoktam esténként cukrot bevinni. Kiteszem egy tálba, és mint a madárkák, jönnek oda csipegetni a kollégák. Legutóbb, amikor Kaposváron játszottuk a Jövőre, Veled, Itt! című darabot, vittem mangalica zsírt, zöldpaprikát, lila hagymát, két vekni kenyeret, és zsíros kenyérrel vártam a leérkező csapatot. Nem azért teszem mindezt, hogy elmondhassam magamról, jó ember vagyok, hanem, mert boldog vagyok, ha adhatok. Számomra ez teljesen természetes. Ettől is vagyok ennyire kiegyensúlyozott, és ez fiatalít, és szépít.

– A színházad milyen ajándékkal készült a szülinapodra?

– Olyan fantasztikus ajándékkal, amit alig tudtam elhinni! 2014-ben mutattuk be az Amerikai komédiát az Átriumban, amibe kifejezetten nekem írt Lőrinczy Attila egy szerepet. Nagy boldogságomra most a színház felújította az előadást, amit a Kálmán Imre Teátrumban játszunk, teljesen új díszletben, de a régi kollégákkal. 

Még egy meglepetés is volt a meglepetésben, az április 26-i előadásra meghívhattam a barátaimat, ismerőseimet.

Kaptak egy fantasztikus produkciót, utána pedig jött az ünneplés. Rengetegen eljöttek, ott volt a színház apraja-nagyja és a régi kollégáim, pályatársaim is: nagyon megható volt, hogy ennyi szeretettel vettek körül, ezúton is köszönöm Lőrinczy György főigazgató úrnak, és mindenkinek, aki ott volt, és gondolt rám! De én is készültem egy meglepetéssel, és mivel zenés színházi színésznő vagyok, dalban sokkal könnyebben el tudom mondani a gondolataimat, így elénekeltem a My way-t, az általam írt, új szöveggel.

– 1966 óta vagy tagja a Budapesti Operettszínháznak. Mi tartott itt annyi éven át?

– Mindenki tudja rólam, hogy hűséges típus vagyok a szakmai és a magánéletemben egyaránt. Amikor idekerültem, úgy éreztem, megtaláltam azt a műfajt, ami igazán nekem való. Eleinte csak zenés darabokban szerepeltem, néhány év után azonban már operettekbe is hívtak. Tavaly pedig a Magyar Operett Napján Nagydíjat kaptam az Operettszínházban töltött több mint ötven évemért. Engedd meg, hogy idézzek az ott elhangzott beszédemből, mert ez tökéletesen elmond mindent:

Imádom az operettet, mert csillogó, mesésen fényes, de a musicalbe szerelmes vagyok. És legnagyobb boldogságom az, hogy ilyen jól elférnek egymással egy fedél alatt. Én szerencsémre megtaláltam a két műfaj közötti átjárót!”

Mindig azt szoktam mondani, a Nemzeti Színházban állni tanultam, a kecskeméti Katona József Színházban járni, a Vidám Színpadon futni, de futó bajnokságot az Operettszínházban nyertem.

– Mindig evidencia volt, hogy a színházzal akarsz foglalkozni? Az énekesi pálya nem is merült fel benned?

– Mindig szerettem a zenét, szerettem énekelni, és amikor a rádió meghirdetett egy táncdalénekes stúdiumot, jelentkeztem. Ennek végeredménye az A kategóriás táncdalénekesi működési engedély. Utána az ORI (Országos Rendező Iroda) három éves sanzon stúdiójába jártam, ahol olyan meghatározó művészek voltak a tanáraim, mint a rendező Horváth Tivadar, a zeneelméletet Romhányi József tartotta, zongorázni Turán László tanított.

A hang az alap, az az egy, a játék az kettő, a tánc az három. Mindebben jól érezni magad, az négy.

Azt tudod, hogy nem vettek fel a főiskolára. Nagyon szép kislány voltam, akkoriban viszont a paraszt-munkás típus ment, abba nem fértem bele sehogy. Így aztán magamnak kellett mindent megtanulnom, de nincs hiányérzetem, azt hiszem, nem vallok szégyent sehol.

– Modellkedtél és szépségversenyen is részt vettél. Ez hogy jött?

– Statisztákat kerestek a filmgyárban, fiatalítani akartak. Eljöttek abba az iskolába is, ahova jártam, így rákerültem a listára. Tordai Terivel, Moór Marival együtt jártunk forgatni. Ezek kis szerepek voltak: egy-két mondat, jelenlét. Amikor a Nemzeti Színházban Lorca Vérnász című darabját mutatták be, oda is kerestek fiatalokat. Kiválasztottak, nyoszolyólány lettem, és nem sokkal később a Tisztújításba is bekerültem. Kellett egy kis parasztlány. Fülöp Zsigával, akit akkor még Fritz Zsigmondnak hívtak, a darab elején a függöny elé kirakott kis padon énekeltünk egy népdalt. A Nemzeti kamaraszínházában, a Katona József Színházban Major Tamás rendezte John Osborne A komédiás című darabját. Szükség volt négy lányra, akik még táncolni is tudnak. A Nemzetiben tehát elindult ez a színházi vonal, és ha már ott voltam, hívtak a stúdióba gyakornoknak, és bejártam beszéd órákra. A szépségversennyel hasonló volt a helyzet. Egy fotózáson vettem részt, ahol úgy készítettek rólam fotót, mintha kitöltenék egy jelentkezési lapot az Állatkertben rendezett szépségversenyre. Egyszer csak kaptam egy értesítést, hogy menjek a versenyre. Végül harmadik lettem. 

(Azóta ha kérdezik tőlem, hogy honnan indult a karrierem, mindig azt mondom viccesen, hogy az Állatkertből.)

A zsűriben olyan neves bírák ültek, mint Pátzay Pál szobrászművész, Fejér István, a Vidám Színpad akkori igazgatója, a kecskeméti színigazgató Radó Vilmos, Ráday Imre színművész, Rotchild Klára divatdiktátor. Az értékelésnél nem a szépségemet dicsérték (senki sem tökéletes), hanem azt emelték ki, hogy amikor kijöttem a színpadra, rám kellett figyelni az egyéniségem miatt, és hogy milyen erős kisugárzásom van. Ráday megkérdezte, nem akarok-e színésznő lenni, Fejér István pedig felajánlotta, hogyha egyszer színházhoz akarok kerülni, feltétlenül keressem meg. Nem sokkal később kaptam egy táviratot Kecskemétről, hogy bemutatnak egy új darabot, aminek az lesz a címe, hogy A Balaton szépe. Szeretnék, ha eljátszanám a címszerepet, hiszen a szépségverseny miatt hiteles lennék benne, és van már egy kis színházi gyakorlatom is. Leszerződtem a szerepre, végigcsináltam a próba időszakot, majd a premier előtt egy héttel megérkezett Krencsey Marianne, és végül ő játszotta a bemutatót, én a második szereposztás lettem. Persze bántott a dolog, de ha már ott voltam, megtanultam a Sybillből Sarah-t, a Fekete Péterből Colette-et. És a sors úgy hozta, hogy nem hiába tanultam meg, mindegyikbe be kellett ugrani. Sokat tájolt a kecskeméti színház, nehéz volt az egyeztetés. Már ott is megvoltak a mélyvizek...

– Nagy beugrós vagy...

– Pesten a Fészekben találkoztam Fejér Istvánnal. Kérdezte mi van, hol tartok a színházzal? Mondtam, jönnék. Március volt, csak a Helénke boldog című darabba - ami A florentine kalap egy átirata volt - tudott betenni táncosként. A Vidám Színpad kamaraszínházában, a Kis Színpadon játszottuk. Olyan szegény volt a színház, hogy nem tudtak revü ruhákat csináltatni, ezért Vogel Eric azt találta ki, hogy egy papírdobozt adjanak ránk, amiből kilátszott a lábunk és a felsőrészünk. A doboz oldalaira rajzolták a ruhákat, és forgatni tudtuk annak megfelelően, épp melyik jelmezre volt szükség. De hamarosan jött az első beugrás, Molnár Ferenc A doktor úr című előadásában megkaptam Lenke szerepét. Aztán amikor az egyik vezető művésznő, Sólyom Janka váratlanul beteg lett, engem kértek fel, hogy a kabaréban lévő sanzon blokkjában helyettesítsem. Volt két kis dalom, amit S. Nagy István írt, a Szexepiles nő, meg a Ródli jódli - picit tudtam jódlizni, ezeket énekeltem el, váratlanul nagy sikerrel. 

Ezután megbíztak már az akkori szilveszteri műsor konferálásával is.

Ez már a hatvanas évek legeleje. Fejér István azt javasolta, hogy a komolynak hangzó Anna név helyett válasszuk a vidám műfajhoz közelebb álló Anikót. Tehát ő volt a keresztapám...

– Komoly tanulási folyamat lehetett. Egyrészt mert olyan nevekkel dolgozhattál, mint Salamon Béla, Kellér Dezső, Darvas Szilárd, Kazal László, Kabos Gyula, Kibédi Ervin, és most csak a férfi sztárokat említem...Másrészt a kabaré, mint műfaj rendkívül nehéz. Nem könnyű jól és hitelesen poentírozni.

– Először is meg lehetett tanulni, mi az, hogy színház. Előadás előtt már korán bementem, kisminkeltem magam, és ültem a társalgóban és figyeltem. Csodálatos, összetartó csapat volt. 

Odafigyeltek és törődtek egymással. Nem fúrták egymást, összefogtak a siker érdekében.

Ott volt például Fejes Teri (egy fantasztikus szubrett volt az Operettszínházban, majd a Vidám Színpadra került), akitől rengeteg színpadi trükköt tanultam, többek között azt, hogy hogyan kell úgy lejönni a lépcsőn, hogy ne nézzem a fokokat. Azt is tudtuk, hogy nem könnyű az élete, mégsem lehetett érezni rajta a bánatot sohasem. Egyszer megkérdeztem, hogy csinálja. Mire azt válaszolta: „Tudod, mindenkinek van egy puttonya, amibe minden gond, baj belefér. Az egész nap rajtad van. Amikor bejössz a színházba, a portánál leteszed a puttonyt, az úgy is megvár, és akkor te előadás alatt boldog és felszabadult lehetsz, semmi más nem számít csak a színpad, a közönség, a szerep és a siker.” Ezt egy életre megjegyeztem, és próbáltam én is eszerint élni.

A Magyar Televízió első kvízműsora 1959-ben készült, az volt a címe, hogy Katit keressük. A történet szerint egy fiú és egy lány – ez voltam én -, megismerkedik.

A lány próbára akarja tenni a fiút, nem megy el a randevúra, hanem mindenféle üzeneteket küld, a fiú nyomoz utána és a végén összetalálkoznak. Hatalmas siker volt, ugyanis lehetett leveleket írni, hogy ki, hol látta Katit. Salamon Béla bácsi tehát úgy konferált fel a Lepsénynél még megvolt című műsorban: „akit egy egész ország keres, azt most én megtaláltam és elhoztam. Íme, Kati!” Meghatározó volt az a pillanat is, amikor áthívtak vendégszerepelni az Operettszínházba, és amikor a főrendező, Horváth Tivadar tanácsát kértem, azt mondta: „menj, akkor kell menni, amikor az embert hívják. Nem lesz baj, az első darabot úgyis én rendezem.” Egész életemben azt éreztem, hogy védőszárnyak alatt vagyok. De az az igazság, hogy ezt ki kell érdemelni. Mégpedig azzal, hogy számíthatnak rád, hogy bízhatnak benned.

– A családias hangulatú Vidám Színpad után hogy érezted magad a hatalmas társulattal működő Operettszínházban?

– Az volt a szerencsém, hogy vendégnek hívtak. A Csókolj meg, Katám! című musicalbe kellett beállnom. Jól sikerült, így a következő szezontól leszerződtettek, addigra már mindenkit jól ismertem. Kedvesen és szeretettel fogadtak.

– Zenés darabokkal kezdtél...

– Igen, a magyar szerzők, mint Fényes Szabolcs, Lendvay Kamilló vagy Tamássy Zdenkó zenés darabjai mellett akkor már játszott a színház musicaleket is, mint a My fair Lady, a már említett Csókolj meg, Katám!, vagy a Hello Dolly, 1969-ben pedig megérkezett a West Side Story. Az is egy emlékezetes beugrás volt. Három nap alatt kellett megtanulnom Anita szerepét.

A zenés színházzal soha nem volt gondom, de az operettet tanulnom kellett.

Sokat segített az a fajta mozgáskultúra, amit a pályát megelőzően szereztem, hiszen válogatott szertornász voltam. De azért azt hozzáteszem, hogy a színpadon mindig is a nőiességem volt előtérben, nem a sportosságom.

– Mik azok a szerepek, amik fontosak, meghatározóak voltak a pályádon?

– Egyik se mostohagyerek, mindegyik édes gyerekem. „Randa” dolog lenne, ha most azt mondanám, ezt vagy azt jobban szeretem, ezt vagy azt nem kedvelem. Mindegyiket szerettem, mert megkínlódtam értük, és mindegyik más élményt adott. De ha mégis ki kellene emelnem egyet, akkor

az az Amerikai komédia Mrs Irene Roy-ja lenne. Ez ugyanis az első és egyetlen olyan szerep, amit kifejezetten nekem és rám írtak.

 Lényeges dolog, hogy én borzasztóan tudatosan dolgozom, ugyanakkor mindig is nehezen próbáltam, mert annyira határozottan jártam az utamat, hogy nehezen fogadtam el a rendezők instrukcióit. Amíg nem érzem a figurát, hiába mond bárki bármit. Egyébként az a nagy trükköm, hogy miután elég muzikális vagyok, a szerep egyik fontos dalából építkezem. Ha megvan a dal, abból fejtem meg visszafelé a karaktert.

– Nekem a ruha is nagyon sokat segít. Neked nem?

– Valóban, nagyon fontos a ruha, a jó ruha. Barátomnak mondhattam Vogel Ericet, aki a Vidám Színpad nagynevű díszlet- és jelmeztervezője volt. Ő mondta, hogy ahhoz, hogy az ember tökéletesen nézzen ki a színpadon, ismernie kell a hibáit, mert csak akkor tud ellene védekezni. Olyan gyönyörűségeket tervezett rám mindig, hogy őrület. Egy csomó jelmezrajzot elkértem tőle, ott vannak bekeretezve a lakásomban. Amikor Olaszországba hívtak a Bál a Savoy-ban főszerepére, el kellett küldenem a ruhaméretemet, az adataimat. Mire odaértem, a milánoi Scalában már megvarrták a ruhát, csak próbálni kellett. Egy Sebastiano nevű francia tervező tervezte. Látta, hogy fanyalgok a próbán. Mi a baj? - kérdezte. Csak az, hogy ez nem én vagyok. Elmagyaráztam neki a „hibáimat”, és ez az őszinteség úgy meghatotta őt, hogy fogta a ruhaterveket, eltépte, és teljesen új ruhát tervezett. De sokszor előfordult az is, hogy a saját ruhámat vittem be, és abban játszottam.

– A hetvenes-nyolcvanas években ti olyan sztárok voltatok itthon, amit ma el sem tudunk elképzelni. Ebben komoly szerepe volt a tévének is.

– A tévénél nagyobb reklám nem kell. Ha este szerepeltél a tévében, másnap rád köszöntek a piacon. Fényes Szabolcs, Horváth Jenő és Zerkovitz Béla önálló estjeitől kezdve sok mindenben vehettem részt. Az egyik nagy kedvencem a Rohan az idő volt. Csenterics Ági rendező találta ki, hogy dolgozzuk fel harminc év slágereit. Vili (Felföldi Anikó férje – Körmendi Vilmos zeneszerző, karmester – a szerk.) hangszerelte, és hatan voltunk benne az Operettszínházból: Lehoczky Zsuzsa, Kovács Zsuzsa, Németh Sándor, Farkas Bálint, Harsányi Frigyes és jómagam. Hat héten keresztül vettük fel. Vagy ott volt az Operetthajó, amit Dunajevszkij dalokból állítottak össze, ebben Melis György volt az egyik főszereplő. Fantasztikusan jó volt ezekben a produkciókban, hogy sok olyan kollégával léphettem fel, akikkel amúgy nem lett volna lehetőségem színházban együtt játszani.

Mint amikor az Erzsébet-hidat avatták 1964-ben. S. Nagy István írt nekem egy dalt és megkérdezték, kivel akarom előadni. Mécs Károllyal – feleltem. Miért? Mert tetszik (a dal is). De az azért érdekes, hogy előbb volt portréfilmem Németországban, mint itthon. Csardas fürstin volt a címe. Az olaszországi vendégszereplésemkor láttak, és idejött egy német stáb. Azt akarták megmutatni, hogy a magyarokra nem csak a gulyás, a bogrács, meg a ló jellemző. Vagy két hónapig forgattunk. Amellett, hogy bemutatták, hogy dolgozom, és miket csinálok, lovagoltam, síeltem és hajóztam is benne. 1988-ban készült el a magyar portréműsorom, A próbának már vége címmel. Olyan dalokat akartam benne énekelni, amiket én szeretek. Nagy szerelmem az amerikai zene és a dzsessz. Kiválasztottam a kedvenceimet, és írtunk rájuk magyar szöveget.

– Nagy külföldi sikereid voltak. Az nem merült fel benned, hogy huzamosabb ideig kint maradj, vagy ott csinálj karriert?

– A Magyarok Világszövetsége kulturális, utazó nagykövete voltam. Amikor a disszidens magyarok még nem jöhettek haza, mi vittük hozzájuk Magyarországot.

Rengeteg külföldi fellépésem volt, amit arra is felhasználtam, hogy színházba járjak Moszkvától Szentpéterváron át a Broadway-ig.

Soha nem felejtem el például azt a Három nővér előadást, amit Szentpéterváron láttam. A színház a Néva-parton állt, és amikor a nővérek a vágyva vágyott Moszkváról beszéltek, kinyílt a színpad hátsó része, a folyót láttuk, és éreztük a víz illatát. Gyönyörű volt. New Yorkban megnéztük a Hairt, és Topollal a Hegedűs a háztetőnt. Jó volt ilyen élményekkel feltöltődni. De az, hogy kint maradjak, soha nem merült fel bennem, hiszen magyar anyanyelvű színésznő vagyok. Tökéletesen megtanultam németül a My fair Lady Elisáját és a Bunbury-t, olaszul a Bál a Savoyban-t és A chicagói hercegnőt, úgy, hogy közben egyik nyelvet sem beszéltem. De annyira nem lehet megtanulni egy nyelvet, hogy az ne jelentsen akadályt, ha más miatt nem, ott az akcentus. Ráadásul itthon lettem sztár, a magyar közönség és az ő szeretetük tett azzá, aki lettem. Őket sem lehetett cserben hagyni.

– Mi történik akkor, amikor az ember a dívák és vampok után egyszer csak anyaszerepet kap? Hiába néz ki baromi jól, és énekel csodásan, mégis ott a következő generáció, és teret kér magának. Milyen ez a váltás?

– Egy anyaszerepbe is mindig bele lehet csalni egy kis nőiességét... De soha nem volt rossz érzésem emiatt. Amikor a Luxemburg grófjában Madame Fleury-t, egy idősödő színésznőt játszottam, aki már nem kap szerepet, de azért szeretne még a placcon maradni, abszolút nőként, dívaként voltam jelen. Kevesen tudják, hogy bár a szerepet Honthy Hannának írták, de van benne egy dal, ami miattam került be. Váradi Kati (Váradi Katalin – az Operettszínház egykori karmestere, zenei vezetője – a szerk.) azt mondta, találjunk ki valamit, ami a Te személyes sikered lehet, így került be a három miniszterrel a Cherchez la femme.

– Kik azok a kollégák, rendezők, akik meghatározóak voltak az életedben, a pályádon?

– Nem szívesen emelek ki senkit, hiszen minden partneremtől tanultam. Innen ellesek ezt, onnan ellesek azt, és lefordítom magamra. Utánozni nem érdemes, mert az nem te vagy. De tessék! A Rátonyi. Megtanultam tőle, hogyan kell felkészülni egy feladatra, hogyan kell átvenni egy jelenetet, és ha kell, úgy megírni a szöveget, hogy az a te szád íze szerint legyen. (Ez utóbbi nyilván egy új darabra vonatkozik.) Hogy már az első próbára tudni kell a szöveget, mert csak így tudsz igazán dolgozni. Hogy mennyire fontos a pontosság, a precízség. Én is hasonlóan működöm. Tudatos és öntudatos vagyok, sőt még erőszakos is, persze önmagammal szemben. 120%-on szeretek teljesíteni, másképp nem tudom csinálni.

Meghatározó volt Horváth Tivadar is. Életre szóló barátság volt a miénk. Neki köszönhetem, hogy végül igent mondtam az olaszországi vendégjátékra. Kérdeztem tőle, mit csináljak. Nem tudok olaszul, nem tudom elénekelni az eredeti hangnemben a szerepet. Azt mondta: „Idefigyelj, mindent tudsz, amit tudnod kell. Nem tudsz olaszul, de a szöveget megtudod tanulni, van elég időd. Aztán ott a Vili. Azokat a szólókat, amiket nem tudsz elénekelni, transzponálja le neked. Ha a szólóid megvannak, és teljes hanganyaggal mész ki, az már rendben van. Ha meg partnerrel énekelsz? Beszéljétek meg, hogy a magas részeket nem te énekled. Csináld meg ez a te szereped, ha már a Bársony Rózsi erre téged kitalált.” 

Tivadar mindig segített a háttérből. Szakmaiságot és erőt kaptam tőle.

De Vámos Lászlónak is nagyon sokat köszönhetek. A legnagyobb közös sikerünk (nem az én személyes sikerem volt, de jó volt benne lenni, mert fantasztikus volt), Az Őrült nők ketrece volt. Bent ültem minden próbán. A másik rendezése, a Piros karaván is a mérföldkövek közé tartozik. Egy cigány musicalben szerepelni... egészen fantasztikus. Dinka egy ledér roma lány, egy adom-veszem nő. Kitaláltam, hogy festett vörös legyen a haja, de már jócskán lenőtt a festés. Eredetileg kb. egy oldalnyi szerepem volt, de a próbák során kiderült, hogy azt az életérzést, ami a romákat jellemzi, élethűen tudom közvetíteni, és az éneklési stílusra is rátaláltam, ezért Szakcsi Lakatos Bélától kaptam még dalokat, úgyhogy a végén majdnem főszerep lett belőle. Kitaláltam egy alapruhát, egy lapos cipőt, nylon kabátot. Az első öltözéses próbán összehúztam a szemöldökömet, hogy még durvább legyen a csaj. Odajött hozzám Vámos, és arra kért, hogy apró bajuszt is rajzoljak magamnak. Mire én, hogy az már a második sorból nem is látszik. Erre ő azt felelte, nem az számít, hanem a tudat, hogy van. Egy ilyen mondat mennyit tud segíteni!

Sokat jelentett az is, hogy Fényes Szabolcs a barátunk volt. Csináltunk a Bartók Színpadon sok-sok előadást. A felállás a következő volt: Fényes Szabolcs – zene, Körmendi Vilmos – karmester, Seregi László – koreográfia, Romhányi József - versszöveg és Horváth Tivadar – rendező. A következő mérföldkő a Chicago című musical, Galambos Erzsivel. 

Galambossal elterjesztettük, hogy utáljuk egymást.(Ez a szerep szerint igaz, mert a két gyilkost játszottuk.) Ha ő az utca egyik oldalán megy, én átmegyek a másikra, közben egy öltözőben öltöztünk és nevettünk,

hogy mindenki hogy bedőlt a pletykának, de hasznos volt ez a játékon kívüli játék, mert telt házakkal játszottunk! Minden előadáshoz és szerephez fűződik valami szép emlék. Mindent eljátszottam, amit szerettem volna, és amit nem tudtam itthon eljátszani, azért elutaztam a világ végére.

– Mi ad erőt, kitartást a mindennapokban?

– Látszólag nyitott vagyok, de csak egy bizonyos határig. Nem szeretek teljesen kitárulkozni. Magamnak való ember vagyok. Sok mindennel foglalkozom, sok minden érdekel. Szeretem a természetet (sajnos már nem vitorlázhatok és síelhetek), de sokat olvasok, gobelinezek, verset írok. Valamikor az esztétika, a filozófia is érdekelt, államvizsgám van belőle. Nem szeretek a magánéletemről beszélni, de annyit elárulhatok, hogy egészen fantasztikus családban nőttem fel. Az őseimnek színházi kötődései vannak. Attól, hogy otthon ilyen gazdag ”örökséget” kaptam, burokban, védve éreztem, és érzem ma is magam. Azt hiszem, látszik rajtam, hogy én egy boldog ember vagyok, és úgy érzem, jó helyen kerestem a boldogságom, mert ez a jó hely az Operettszínház, ahol több, mint 50 éve találtam meg ezt!

Petőfi Sándor gondolata egyben az én emberi és színészi hitvallásom is: ”színpadon tudni kell megőrizni a méltóságot, színpadon kívül pedig az emberséget! „