Az évek óta tartó szárazság lassan élhetetlenné teszi az Afrika szarvának is nevezett, Kenya, Szomália és Etiópia által határolt területet. Mikor évekkel ezelőtt Kenyában jártam, beszélgettem egy helyi vadőrrel, aki azt fejtegette, hogy a maszáj törzsek lassan elhagyják a szavannákat az egyre súlyosabb aszály miatt, és be fognak költözni a városokba. Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy ha nincs víz, akkor nem hogy a vadrezervátumok állatait nem tudják itatni, de a területen élő 15 millió ember fele már most sem tudna életben maradni az élelmiszersegélyek és az odaszállított ivóvíz nélkül.
Ráadásul nyoma sincs annak, hogy a helyzet pozitív irányban fog változni, sőt a borzalmas folyamat megállíthatatlannak látszik.
Most persze lehet erre azt mondani, hogy Afrikában mindig is volt aszály és éhezés, meg különben is messze van az egész, de azért felhívnám a figyelmet néhány apróságra. Kezdeném azzal, hogy az idei volt minden idők legforróbb nyara Európában.
Sőt, egyes kutatók szerint az idei volt hátralévő életünk leghűvösebb nyara.
Szép kilátások! Ráadásul, miközben a megemelkedett energiaárak miatt mindenki az enyhe télben bízott, megkaptuk ajándékba minden idők legmelegebb európai októberét is. Hát, fűteni nem nagyon kellett, ez igaz, de közben teljesen eltűnnek az Alpok gleccserei, az Északi-sark jégtakarójának kiterjedése pedig 10 százalékkal kisebb ahhoz képest, amekkorának októberben lennie kéne.
A folyamat végeredménye dióhéjban: a mediterrán országok nyaranta élhetetlenné válnak, az Ibériai félszigeten egész nyáron vízkorlátozások voltak érvényben, a lakosságnak palackozott vizet osztogattak, a hotelek medencéit leengedték, a parkok öntözését betiltották. Az olvadó gleccserek miatt kiszáradnak a nagy európai folyók vízgyűjtő területei, a sekélyvizű tavak elmocsarasodnak.
A sarki jégsapka olvadása drasztikusan növeli a világtengerek vízszintjét, ami komplett országok eltűnéséhez vezet, ráadásul az értékes édesvíz ihatatlan sósvízzé alakul.
Ha így vizsgáljuk a dolgot, akkor már nincsenek is annyira messze tőlünk Afrika szarvának problémái.
Kenya Ambosseli nemzeti park (Fotó/Forrás: morpho)
Közben a világ vezetői az egyiptomi Sarm es-Sejkben az ENSZ COP27 klímakonferenciáján arról tárgyalnak, hogy a legnagyobb széndioxid és metán kibocsájtó országok fizessenek valamiféle kártérítést vagy kompenzációt azoknak a szegény országoknak, amelyek gyakorlatilag semmilyen iparral nem rendelkeznek, mégis a leginkább ki vannak szolgáltatva a klímakrízis hatásainak. Én lennék a legboldogabb, ha bármilyen előrelépés történne az ügyben, de azért enyhén szólva megmosolyogtató, hogy a világ egyik legnagyobb üdítőital gyártó cége a klímacsúcs főszponzora, az üdítőket meg, ugye, jellemzően műanyag palackokba töltik. Nem tudom, hogy hol kell keresni a probléma megoldását, de hogy nem Sarm es-Sejkben, az biztos.
Egyébként meg a figyelemfelkeltésen túl nem tartom igazán jó ötletnek azt sem, hogy Van Gogh festményeket locsolgassunk le paradicsomszósszal, meg ragasszuk magunkat a Mona Lisához. Talán az amszterdami klímavédők akciója volt eddig a legszimpatikusabb, akik megrohamozták és blokkolták a Schiphol repülőtérnek azt a szegmensét, amit a milliárdosok magángépei használnak.
Én fotográfusként mindössze annyit tehetek, hogy egy hajdan volt kenyai kafferbivaly száradó szarvával próbálom felhívni a figyelmet Afrika kiszáradó szarvára, ami már régóta Ázsia és Európa irányába mutat, aminek nem csak az lesz a vége, hogy unokáink kafferbivalyt már állatkertben sem fognak látni, hanem az, hogy a magánrepülőgépek is ott fognak elrohadni a száz fokos amszterdami betonon.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
Fejléckép: Kenya Ambosseli nemzeti park (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
