Gond van a fecskékkel! Már megint! Egyébként mindig! Az egész életemet végigkísérte ez a fecskeprobléma, pedig sosem voltam az ornitológia szakértője. Egyébként szeretem a madarakat, sőt, fotózni is, mert van bennük valami méltóságteljes, ami megragadja a tekintetem. Igen, még egy dögevő marabuban is! De a fecske, az valami teljesen más.
Azt olvastam: „Az elmúlt napok hideg, esős, viharos időjárása nagy pusztítást okozott a természetben, az éppen vonuló fecskék valószínűleg több tízezer példánya is elpusztult Magyarországon.” Nagyjából harminc évvel ezelőtt vezettem a balatoni 7-es úton Lelle és Fonyód között, amikor szintén bezuhant egy rideg szeptember, és a fecskék – már bőven Afrikába készülődve – még megpróbáltak némi élelemhez jutni, ezért az út mentén kirajzó árvaszúnyogokból lakmározva teljesen figyelmen kívül hagyták az autóforgalmat. Nagyon alacsonyan repültek a kocsik között, és a Lelle-Fonyód vonalon, ami kb. 10 kilométer, két fecske is a szélvédőmön csattant. Volt egy olyan pont, amikor egyikünk sem tudott korrigálni. Egyébként tele volt a 7-es út az elütött fecskék tetemeivel.
Ezt az egészet csak azért hoztam fel, hogy mindenki számára érzékeltessem, hogy a repülő fecskéket lefényképezni pont olyan nehéz, mint kikerülni.
Eszméletlen gyorsak, és teljesen kiszámíthatatlan a repülési vonaluk, úgyhogy a hagyományos fotográfiai módszerek teljesen cserbenhagytak, akármikor, akármilyen technológiai háttérrel igyekeztem nekilátni a problémának. De mivel foglalkoztatott a kérdés, nem adtam fel, és megszámlálhatatlan elvetélt próbálkozásomat végül siker koronázta.
Füstifecske (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Oké, kell hozzá egy extra gyorsan exponáló fényképezőgép, de ez önmagában nem elég. Nem tudom, például, hogy hova állítsam az élességet. Pont, mint amikor nem tudtam, hogy mikor kéne lassítani a kocsival. Az ugye nyilvánvalóan lehetetlen, hogy belenézek egy fényképezőgép keresőjébe, aztán megvárom, hogy berepüljön egy fecske a képbe, és közben megnyomjam a gombot.
Ez nagyjából olyan, mintha arra várnék, hogy beszálljon egy nyárilúd egy talicskába, aztán jöjjön egy róka, és eltolja.
A megoldást egy nagyon régi emlék adta. Amikor 19 évesen megpróbáltam bejutni a fotós suliba, akkor volt egy felvételi feladat, ami abból állt, hogy letettek egy fényképezőgépet egy fehér fal elé, és elindítottak egy ingát, amit úgy kellett lefényképezni, hogy pont a képkocka közepén álljon. A jelentkezők 90 százaléka belenézett a keresőbe és várta a lendülő ingát, aztán mikor megérkezett, megnyomta a gombot, amit persze sosem talált el senki, mert lehetetlen. Ilyen reflexek nincsenek! Volt viszont 10 százaléknyi okos ember, aki nem nézett bele a gépbe, hanem csak az ingát nézte, és amikor a gép előtt lendült át, akkor megnyomta a gombot. Na, kizárólag nekik volt rajta a képen az inga. Hát, ezt csináltam a fecskékkel. Beállítottam egy kábé távolságot és nem néztem egyáltalán a keresőbe, csak a repülő madarakat láttam, és miközben lekövettem őket a fényképezőgéppel, sorozatexpozícióval nyomtam a gombot. A végeredmény itt látható. Egyébként nem tudom, hogy mondtam-e már, de imádom a fecskéket!
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Füstifecske (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
